Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Fried István: Töredék? Verskezdemény? Vázlat?
Fried István • Töredék? Verskezdemény? Vázlat? 43 emlék átható ereje képiségében válik nyilvánvalóvá, a továbbiakban nincs szükség fölös szavakra, a sorok verssé szétírására. Hiszen a tanúságtétel így, önmagában teljessé tétetett, az eötvösi szavak keretbe foglalják, mivel azonosul megidézője, ennek következtében fény derül a megidézőre is. Ha a Németh Lászlóval folytatott vitára emlékeztetek,2 annak egyik szereplője éppen Eötvös József alakja, az ő minősítését, jellemzését Babits nemcsak másképpen látja, hanem a „jelenség”-et, mely Némethnél enyhén torzul (a külsődleges megközelítésben), Babits irodalomtörténeti elgondolásai, írószemélyiség-felfogása alapján, ez idézett sorokhoz látszik közelíteni. Másképpen fogalmazódik meg az Ady Endrére emlékez(tet)és egy még kurtábbra szabott „versben”: Ady mondta: nem szabad sohse sírni és mégis mennyit sírt szegény - Nem őszintébb vagyok-e én? Visszagondolva Babitsnak fokozatosan alakuló, majd Adyhoz közeledett, Adyt egyre magasabbra tartó nézetére, aligha szabadulhatok meg attól a gyanútól, hogy nem két (költői) magatartás szembeállítása kedvéért született ez a néhány túlságosan is rögtönzésnek ható sor: a magam részéről jóval több öniróniát sejtek benne. Babits ne tudta volna, hogy Ady címmé emelte, ismételgette a „sírni”-t, éppen hogy nem tiltotta el önmagát (olykor az önsajnálatig hatolóan) a sírástól, annak különböző, átkozódással esetleg egybehangzó alakjától? Gyanút kelthet a három sor indításának direkt volta (prózaisága?). Éppen a hirtelen lezárás kérdésbe kicsengő tónusa látszik igazolni: nem több ez ötletnél, amely nem tartalmaz elegendő anyagot ahhoz, hogy kidolgozott vers legyen belőle. Adyt nem leginkább jellemző sajátosságánál idézi meg Babits, aki annyiszor, oly alapossággal, még filologizálva is, értelmezte az Ady-költészetet, méltatta jelentőségét a XX. század magyar irodalma számára, látta egészen másutt a helyét a líratörténetben, mint például Horváth János, hogy ez az odavetettnek tetsző, némileg frivol néhány sor legföljebb saját beállítottsága ironizáló szemléletét hivatott prezentálni. Hiszen hogy az ő költészetfelfogása eltér Adyétól, ezt a legkezdetén ellenségesen kommentálta, utóbb egyre több megértéssel olvasta az Ady-verseket, ismerte el szerepüket a modernség áttörését tekintve; azt azonban sohasem kívánta elhitetni, hogy az ő lírája aképpen közeledett az Adyéhoz (jóllehet öntött szavai valóban egyre olvadóbbak lettek Ady „terminológiája” szerint), hogy a kétféle magatartás ne állította volna színre a századfordulós modernség válaszútjait. S ha „eszmeileg” - főleg a világháború esztendeiben - valóban megvannak is a kétféle líra között a kapcsolódási pontok, mindig kétféle líra maradt, aligha volt
