Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)

2011 / 1-2. szám - Fried István: Töredék? Verskezdemény? Vázlat?

44

Új Dunatáj • 2011. július

szükség az elhatárolásra, a különbözések (hangos) tudatosítására. Akár játékosnak is mondhatnám ezt a három sort, pillanatnyi szeszély „dokumentáció”-jának, aligha sokkal többnek. Másokkal szemben nem nyomasztotta Ady öröksége, éppen ellenkezőleg: az őrzők közé sorolódott anélkül, hogy lírájában lényegi Ady-hatás volna érezhető. Ez a szeszélyes ötlet - ismétlem - nem elegendő ahhoz, hogy ebből költői magatartás versbe foglalása születhessék meg. Formailag sem tartalmaz semmi olyat, amiből messzebbre lehetne vagy kellene következtetni.

Mástípusú játék jellemzi az alábbi két kétsorost:

Az a férfi-őrület;

S veled, se nélküled.

*

Egy rejtelmes varázsú sípszó;

Valami Circe vagy Kalipszó.

Talán megkockáztatható, hogy mindkét esetben antik reminiszcenciák rímes-furcsa játékba foglalódásáról van szó. Az elsőben mintha Martialis egy epigrammájának visszhangja csendülne vissza: Nec tecum possum vivere, nec sine te (A pentameter fordítása: sem veled, sem nélküled nem tudok élni), de az is lehet, hogy a toposszá vált mondat pesti nyelvvé egyszerűsödött alakja egyszerűsödött tovább. A másik indítéka (korántsem akarnék alkotáslélektani kalandba bocsátkozni) talán az lehetett, hogy önmaga nyelvi-vereslési képességeinek próbájául szánta Babits: tudna-e a Kalipszó-névre rímre lelni? És, íme, sikerült. Méghozzá egy mitológiai pillanat megragadása révén. Míg az első kétsoros aligha több egy „lélektani” helyzet humorba hajló összegzésénél, a második egészen közveden utalást tartalmaz az Odysseia két alakjára, két jelenetére, az átváltoztatás, a varázs valójában (Babits helyesírásával) Circe műve, noha a rímek révén a varázsszerszám Kalipszóval is teremt szorosabb összefüggést. A lényegi azonban feltehetőleg az istennői, varázslónői és tárgyi világ egymásra vonatkoztatásának lehetősége. Mielőtt azonban az Umberto Eco által liberálisan kezelt túl-interpretálás (megbocsátható) vétkét követném el, hadd állíthassam azt, hogy a „leglényeg” a nyelvi játék: miképpen lehet egy körbe vonni, tárgyiasítani és az elvonatkoztatásba transzponálni, ami csak (?) nyelvi alakzat, a nyelv szabadjára engedése, az összefüggések lazítása, az értelmi összefüggéseken túli játék demonstrálása. Az első esetben állít valamit a versike, a második sor igazolja. A két sor között azonban hiányzik valami: a hiány meglehetős tudatossággal komponálódott, szinte az „üres hely” lett a legfontosabb tényező. így lehet általánossá az állítás, amelyet egy történettel bíró közhely igazol. A kettő között akár logikus kapcsolat is feltételezhető, de nem hibázik az sem, aki