Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból
36 Új Dunatáj • 2011. július ehhez a szerepvállaláshoz történelmi élményeitől kapott bíztatást. Görömbei András az ifjú székelyföldi költő munkásságát méltatva minderről a következőkben beszélt: „Farkas Árpád költői világképének hirtelen kitágulása és mélyülése mögött a tehetség immanens lehetőségeit kibontakozáshoz segítő külső erők is működtek. A hatvanas és hetvenes évek fordulóján a romániai diktatúra rövid ideig tartó megtévesztő enyhülést engedélyezett. Az ötvenhatos magyar forradalom után felerősödött nemzetiségi elnyomást is csökkentette valamelyest. Lélegzethez jutott egy pillanatra az elnyomott magyar nemzetiség, néhány évre lehetővé vált még a normális személyes kapcsolattartás is magyarországi és erdélyi magyarok között.”13 Valóban, sokat segített Farkas Árpádnak (és nemzedéktársainak) az, hogy költői fellépésük idején a zsarnoki rendszer (legalábbis a korábbi és a későbbi évekhez képest) valamelyest engedett azon a szorításon, amit az irodalom politikai (és rendőri) ellenőrzése okozott, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején mindenesetre szabadabban nyilatkozhatott meg az irodalom és az írói személyiség. Arra is Görömbei András hívta fel a figyelmet, hogy a megújuló költői érdeklődésnek és magatartásnak milyen poétikai következményei voltak. „A korai ciklusok költője - olvashatjuk imént idézett írásában - csupa hit, vitalitás és bizalom. Eszmélkedése egyszerre meghitt, bensőséges és fiatalosan hetyke. Könnyedén, »panyókára vetett kabáttal« érkezik, tisztaságigényének, elkötelezettségének, küldetéstudatának vallomásai egyszerre ragadnakmeg őszinteségükkel és komolyságukkal.[...] Hirtelen kitágul a versvilág, a költői szemlélet összetettebbé és keményebbé válik, a nagy program nem tűnik el, hanem a hétköznapok kegyetlen realitásaival szembesül, eltökélt és sokrétű költői cselekvéssé nemesedik »Köszörű-időben« kezdi meg mélyebb számvetését az emberi sorsnak azzal a lehetőségével, amely ugyan az erdélyi magyarság szűkebb közegében adott tapasztalata, de melyet egyetemes érvényű étdrámaként tud már kifejezni. Ekkor derül ki, hogy a nagyhitű költőnek van ereje szembenézni a komor realitásokkal is. Felméri helyzetét, s illúziótlanul vállalja azt. [...] Költői világképének törvényszerűsége, hogy az emberi helytállásnak, küzdelemnek - a huszadik század második felében abszurd tényekkel szembesülő - új programját is gazdag erdélyi ember- és tájélménye képzeteiben fogalmazza meg. Mikor az öregemberek mosakodnak kezdetű prózakölteménye a mindenkori magyar költészet egyik remekműve: egy mindennapi cselekvés bemutatását - a mozdulatok történelmi és mitológiai kitágítsával, a tárgyias szemléletesség metaforikus és reflexív dúsításával - az emberi tisztaságvágy nagy versévé emeli. Motívumaiban hangsúlyosan magyar ez a költemény, de üzenete egyetemes érvényű, benne »hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.«” Annak a személyes értelmű költői mitológiának, amely Farkas Árpád költészetében alakot öltött, határozott gondolati és érzelmi középpontja van, és ez a szülőföld iránt
