Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból
34 Új Dunatáj • 2011. július a közéletben tapasztalt visszásságok, közelebbről az erdélyi magyarságot sújtó retorziók következménye volt, nem csak az elkeserítő közösségi élmények rögzítésében, a versek drámai karakterében is megnyilvánult. Ennek a tragikus kifejezésmódnak az időtálló értékeit találjuk meg a székelyföldi költő lírájában. Farkas Árpád Siménfalván született 1944. április 3-án, Székelyudvarhelyen tanult, a kolozsvári egyetemen kapott magyartanári oklevelet, ő is a Gaál Gábor Irodalmi Körben szerezte első írói tapasztalatait. 1963 óta jelentek meg versei és más írásai az irodalmi folyóiratokban és napilapokban. Az egyetem elvégzése után Vajnafalván általános iskolában tanított, 1968-ban Sepsiszentgyörgyre került, 1971 -ig a Megyei Tükör, majd az Igaz Szó, illetve a Látó szerkesztőségében dolgozott, 1993 után a Háromszék című napilap főszerkesztője lett, mára visszavonult az aktív szerkesztői munkától, a közéletben azonban továbbra is hallatja szavát. 1968-ban jelent meg Másnapos ének című verseskötete, 1971-ben Jegenyekor, 1979-ben Alagutak a hóban, 1983-ban Asszonyidő, 2002-ben Erdélyi asszonyok címen adta közre verseskönyveit, válogatott versei 1985-ben A befalazott szószék, majd 1991-ben A szivárgásban címmel kerültek az olvasó elé. Műfordítóként Ana Blandiana, Adrian Popescu és Marin Sorescu verseit tolmácsolta magyarul. Igen hamar Erdély leginkább népszerű költői között vált ismertté, 1972-ben a magyarországi irodalmi életben komoly tekintélynek számító Féja Géza (aki a népi írómozgalom egyik jellegadó egyénisége volt) a következő módon zárta az erdélyi költő fellépését köszöntő tanulmányát: „Karácsony közeledik. Nemsokára a világosság győz a sötétségen. Ilyenkor jó hírt illik mondani. Örvendezzünk, mert költő érkezett!” írásának elején pedig a következők olvashatók: „Költőnk tudja, hogy minden rögbe, minden marék porba határtalan élet, évezredek történelme költözött, abba a marék sárba is mellyel kemencét tapaszt egy asszony. Az élet minden darabkája történelmet őriz, minden mozzanatában lényeg rejtezik vagy történik, csak tanuljunk meg látni, és a divattá lett tudákosság helyett tegyünk szert a világ tudására, értésére. Szívjuk mélyre a folkórt, az őstudást, a néptől reánk szállott igazi örökséget.”12 Az ifjú költő, miként ez nemzedéke körében általánosnak volt mondható, otthonosan érezte magát a világban: szülőföldjén és ennek történelmében. Féja Géza imént idézett írása is erre az otthonosságra utalt: „Ez a fiatal költő otthon van mindenütt: a világban, a szülőföldön, az érzések kataklizmájában és a gondolatok fehér izzásában. A tölgyfa keménysége jellemzi, de a növények gyengéd alkata is. Útnak indult, s akár a népmese hőse, immár csaknem mindent meghódított magának. Lángolva és meghitten beszél. Gyakran emelkedik a karja, de sohasem ütésre, nem fertőzte meg századunk kegyetlensége - int, jelt ád vagy simogat.” Olyan versei mutatták mindezt, mint a Húszévesen, a Hazatérés, a Nagyapám sírjánál vagy a (korábban már idézett) Apáink arcán,
