Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)

2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból

32

Új Dunatáj • 2011. július

Nincs panaszom: végig sorson, kerten, bilincsbe magamat magam vertem.

Ma már pápaszemmel olvasom versem.

Számolom, milyen volt - ritka, gyakorta - északi, nyugati asszony-portya.

Magasból táruló ablakom alatt egy nemlett tanár-én néha elhalad.

Kiáltani kéne hozzá megbocsátón.

Ám olyan fakó - nem tudja, hogy látom.

De nem láttam én sem, nem hallottam.

Valami vizekben éltem holtan.

Fölkavarodott vörös habokban.

Vagy csupán hajadnak éke voltam.

Nem romboltam és nem alkottam.

Szélbe csapódó ablakokban lelked s életed huzata voltam.

Szó esett arról, hogy Király László munkássága az elbeszélő irodalomban is mély nyomokat hagyott, mindenekelőtt Kék farkasok (1972) című regényével. A történetben könnyű felismeri magát az írót, aki hazalátogat szülőföldjére, majd nem minden csalódás nélkül visszatér a nagyvárosba. A falvak világából a városba került ifjú értelmiség számvetése ez a regény, mintegy az ifjúság és a férfikor határvonalán - ez szabja meg a történet lírai jellegét. „Úgy él bennem ez a történet - tesz vallomást a regény hőse, - mintha minden mozzanata beleperzselődött volna az emlékeimbe; hogy is mondjam el neked: minden mozzanatát öröknek és elhatározónak érzem”.9 A történetet több alkalommal is mitikus fény veszi körül, maguk a „kék farkasok” is ilyen fénytörésben tűnnek fel, egy gyermekkori emlék idézi fel őket, eszerint a kis családot új otthonba költöztető teherautó lámpáinak fényében a közelben ólálkodó farkasok kék színűvé válnak, ez a „jelenés” emeli fel a „valóság fölé” (tehát szürrealisztikus magasba) a köznapi jelenetet. Láng Gusztáv hívta fel a figyelmet arra, hogy a regénytörténetben a „líra” és az „epika”, a „mitikus” és a „valóságos” világ szerves egységet alkot: „A lírából [...] kiiktatott idő