Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból
28 Új Dunatáj • 2011. július ezzel vonja ki magát - bár helyzetében megmaradva - a helyzet hatalma alól.” 8 Király László számot vetett azzal a helyzettel, amelynek kényszerű adottságai között élnie és dolgoznia kellett s olyan morális erőforrásokat keresett, amelyek a személyes és közösségi azonosság védelmét szolgálhatták. Az alkotó munka és az erkölcsi szigor mindig együttesen jelentette költői műhelyének eszményeit. A morális erőforrások között a történelmi és kulturális értékeknek volt igazán szerepük, az erdélyi magyar múlt hagyományainak, amelyek egy emberi közösség józan önismeretére és hatékony önvédelmére tanították. A történelmi múltnak az erdélyi magyar irodalomban, illetve közgondolkodásban mindig példázatos értelme volt, ez egyszerre utalt a történelmi realizmus és a helytálló morál követelményeire. Az első a cselekvés ésszerű módozatait jelölte meg, a második magának a cselekvésnek a parancsát írta elő. Király László maga is kifejezte azt a meggyőződését, hogy a történelmi helyzet bénító következményei ellen tenni kell valamit, így Próza, ElbírhatatLan, Erőltetett menet című verseiben. Ez utóbbit idézem: „mi lesz végül feldúlt szívünkkel, ezzel kellett volna kezdeni / micsoda erő, tejes bizalom, végső önvizsgálat / oly nehéz eljutni eme kezdetig - ott az összeomlás / indul mégis útra sok-sok messze-menő”. A költő „feldúlt szívvel” válaszolt súlyos közéleti tapasztalataira, velük szemben kereste az érvényes cselekvés, a józan tevékenység támaszát. Először a szülőföld megtartó erejére hivatkozott, s a „szülőföld” ebben az értelemben jóval többet jelentett, mint természeti környezetet: magába foglalta a közösségi hagyományokat és a személyes tapasztalatokat is, ilyen módon lehetett igazán személyiségalakító erő. Ahogy az Aranygolyó című költeményben olvasható: „Szeretem ezt a földet, nyugtalan éjszakáimon, mintha a Megváltó keresztje úszna, átvitorláznak a delíriumos tekintetű férfiak, kacatjaikkal, ecsettel, palettával, tollal, beteljesületlen szerelmeikkel, így úsznak végig az égen.” Király László a „szülőföld” történelmében merült meg, s azoknak - Balassi Bálintnak, Tinódi lantos Sebestyénnek, Misztótfalusi Kis Miklósnak, Szenei Molnár Albertnek, Körösi Csorna Sándornak, Szilágyi Domonkosnak - az emlékét, példáját idézte fel, akik nemcsak az erdélyi magyar történelem tragikus tapasztalatairól tettek tanúvallomást, hanem e tapasztalatok kathartikus feloldásának lehetőségét is megjelölték, mégpedig valamiféle sztoikus morálban, amely a közösségi feladatok áldozatos elvégzésére kötelez. Az emberi helytállás legfontosabb támaszát mindazonáltal magában a költészetben és a költészet művelésén keresztül az anyanyelv szolgálatában találta meg. Halljátok-e a dalt című versében ezt a döntő fontosságú felismerését fejezi ki: „O, halljátok-e az éneket, szeretteim, a nyelvet, mely csoda mégis, és megmenthet bennünket, hinnünk kell fegyvereiben. / Hisz hadsereg, erő, biztonság, becsület, kitartás - minden őbenne van, és őbenne madarak csőre nyílhat dalra bármikor szelíden, jókedvű nemzedékeknek, ha lesznek ilyenek”.
