Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)

2011 / 4. szám - Kaczián János: Amiről a szekszárdi temetők mesélnek

Kaczián János

AMIRŐL A SZEKSZÁRDI TEMETŐK MESÉLNEK

Ok nyugosznak örökös hazában - idézhetnénk Vörösmarty Mihály szavait. Szekszárd temetőiben tett képzeletbeli sétánk először rég volt sírkertbe kísér vissza. „Sok szép temető van édes hazánkban, de kevés hely dicsekedhetik oly szép, oly regényes fekvéssel..., mint a szegzárdi temető. Itt nem találsz hatalmas mauzóleumokat, óriási colossusokat, remekül feldíszített sírboltokat: de lelsz egy csendes magányt, hol a kedveseik elhunyta fölött kesergőket nem zavarja meg a kíváncsi járókelők csevegése... Ide nem hat el a város zaja, csendesen elmerenghetsz a múlandóság fölött...” Várkonyi Endre kezdi így 133 éve írt cikk-sorozatát a megye első, 1873-ban indult újságjában.

Szekszárd régi temetője a hajdani Budai út, mai Rákóczi utca 64-82. sz. házak mögötti domboldalon volt, felnyúlt a Kadarka utcáig. Bejárata az újvárosi római katolikus templom felé nézett. Több száz évig temetkeztek erre helyre; déli részébe a katolikusok, északi felébe a protestánsok. Bezárásáról akkor rendelkezett a város, amikor (1925) a megyei kórház bővítéséhez kerestek megfelelő helyet. Évtizedekig - az 1950-es évek végéig - tartott, amíg a hozzátartozók áthelyezték halottaikat és síremlékeiket a megnyitott újvárosi temetőbe. A már gazdátlan sírok maradványait az új temető kápolnája közelében, a bezárt temetőből áttelepített keresztnél helyezték el. Sötétszürke obeliszk ad választ a történtekre: „Itt nyugosznak az újvárosi régi temetőben elhagyott sírboltokból 1953-ban átszállított halottak.”

A megszüntetett temető bejáratánál angyal állt, kezében a múlandóság jelképe, a lefelé fordított fáklya. Várkonyi Endre a régi újvárosi temető katolikus részében 21 verses és prózai sírfeliratot gyűjtött össze, a temető református részben 9-et. Többségük szekszárdi földműves és iparos emberek emlékező sorai voltak elhunyt szeretteikhez. A versformában búcsúzás 1870 után már alig található, többségük az 1850-60-as évekből maradt fenn. Gyűjtője bölcs szomorúsággal jegyzi meg: „Mi, kik küzdünk e földön, kik annyi keserűséget szenvedünk egymástól, kik osztályozzuk magunkat rang szerint - ami tulajdonkép nincs is - s egymást megvetjük, egyik a másik fölé iparkodunk emelkedni: itt műid egyenlők leszünk.”

A sírversek és emlékező sorok többsége megindító hangú elköszönés, esetenként szép versformában fogalmazva.

Milyen tragédiát rejthet pl. a testvér kisfiúk sírja?

Rövid éltetek, de gyönyörrel teljes, / Kora elválástok azért oly keserves! -De él a hit s remény szülői keblünkben, / Hogy örök életet élünk együtt menyekben.