Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból
26 Új Dunatáj • 2011. július László elbeszélő munkássága a „szövegköziség” irodalomelméleti fogalma értelmében az új magyar elbeszélő művészetben betölt: „a szövegköziséghez szolgáltatna izgalmas adalékot, ha Kafka fegyencgyarmatát, Krasznahorkai esőáztatta telepét, Bodor Adám borzongatóan irracionális körzetét Csíki zónájával összehasonlítanánk. Pusztulásvízió Csíki »története« is. [...] Műveiben fölfedezhető valami kazuális rend, hiszen az eseményt megszakító váratlan, szokatlan mozzanat később (úgy-ahogy) értelmet kap. Értelmezettség és titok között ingázó epikai világára jellemző e mondat: »Lehet, hogy két fél udvara van a világnak, mint a holdnak, az egyik fele számunkra mindig sötét.« Szó volt arról, hogy Csíki László munkássága nagy változatosságot mutat: regényei és elbeszélései mellett több drámakötetet is megjelentetett: krtatlanok (1981), Álkulcsok (1986) és A hely szellemei (1998) címmel jelentek meg színpadi művei, illetve filmnovellái (ezeket a műveit következő kötetünkben: az erdélyi magyar drámairodalom ismertetése során mutatjuk be). Mint a román irodalom kitűnő tolmácsa Alexandru Ivasiuc, Paul Drumaru, Mihai Sadoveanu, Fanus Neagu és mások műveit fordította magyarra. Esszéíró munkásságát Idegen tolláim - vélekedések és vallomások (1990), Adalék-vélekedések, vallomások, tárcák (1992), A kellemes bandita (1998) és Visszaút (2000) című köteteiben jelentette meg. Ezek az esszék és jegyzetek is gyakran idézik fel a szülőföldön szerzett emlékeket, vagy éppen küzdenek meg az ott szerzett tapasztalatokkal. Csíki László abban a meggyőződésben vetett számot szülőföldjének változékony sorsával, hogy gondolatai a magyarság szellemi útkeresését fogják megkönnyíteni. „Erdély - olvashatjuk az Adalék című kötet írásai között - a magyarság egységének más kézen tartott záloga - mondogatom; s most magyarázom is. Ha létezik eszme, amiben e kusza nemzet tagjai egyetértenek: ez a föld az. Ezért is a magyarságtudat egyik állandója a sok kétséges között. Baj volna azonban, ha ez a bizonyosság is legenda volna csak. Hiszen tudásunk és érzelmeink igencsak változatosak, változók az örökegy Erdély dolgában is, és gyakran zavarosak. Nem az erdélyi más népek kuszálják össze, hanem legalább annyira azok és önmagunk nem-ismerése. A nemzettudat zavarainak tünete, jele is tehát Erdély. Már csak azért is, mert vele a magyarság nem csak önmaga egy részét, hanem a biztonságérzetét, sérthetetlenségének tudatát veszítette el, és ez újabb zavarok forrása lett, az emlékezetkieséstől a szándékos felejtésen át a hódító imádatig. Erdély a tudat és a vágyakozás világába került. Mesévé változott. Erdély eszerint egy ősmítosz tárgyiasult formája, amelynek legenda-mivolta gyakran előbbrevaló a tárgyszerűségénél. Keserves dolog, hogy ez a legenda politikai kérdés is ugyanakkor.”7
