Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból
24 Új Dunatáj • 2011. július Csíki László költészete erősen személyes világképet és poétikát fejezett ki, elbeszélőként, dráma- és esszéíróként is egyéni utat követett. Első elbeszélései Cirkusz, avagy búcsú az ifjúságtól (1971) címmel jelentek meg, szülőföldjének jellegzetes emberi alakjait, magánéleti konfliktusait, ifjúságának jellegzetes színtereit - tájékozódásának lelki konfliktusait mutatta meg bennük. Hasonló tapasztalatokkal vetettek számot Az idegen város (1972) és Az eladott nagyapó (1977) című köteteinek elbeszélései is. Az elbeszélések hősei nem egyszer az irodalom vagy az újságírás világából valók, olykor, miként a Bevezetés az irodalomba című írásban, fanyar iróniával ábrázolták az ifjú novellista tapasztalatait. Az irónia ugyanakkor miként ezt a szóbanforgó elbeszélés is mutatja, elégikus hangba vált, Csíki László ezzel a hanggal vett búcsút az ifjúság illúzióitól: „Az én fanyar és szerelmetes emlékeim hősei is bizonyára roppant derék emberek (voltak): dolgoztak, és mindegyre megpróbáltak beleilleszkedni a változó világba. Igaz, annyira beleilleszkedtek, hogy nem is tűnt változásnak semmi. Emberek voltak: megszülettek, iskolába jártak, és sétáltak a temetőkertekben, nagy szerelmi tragédiákat éltek át, boldog vagy boldogtalan házasságokat, felnevelték vagy eltemették a gyermekeiket, esetleg csak a halálhírük jutott e hozzájuk; később megöregedtek és olvastak is. Legtöbbjük meghalt. Kegyetlen dolog az emlékezés.”2 Elbeszélő munkásságát Kirakat (1981) című (már Budapesten megjelentetett) kötete mutatta be az összegzés igényével, ez a kötet egyértelműen tanúsította, hogy az írót az emberi személyiség titkosabb világának ábrázolása, elemzése foglalkoztatja, ahogy Bertha Zoltán megállapította: „A novellák eseményvilága szűk térre korlátozódik. Nem a cselekmény, hanem a személyiség szituációja, belső hangulatai és önelemzései vagy önjellemző külső viselkedésmozzanatai hordozzák itt a jelentést. A színhelyek jól ismertek a modern prózából: városi életkeretek, névtelen utcák, kocsmák, szobák. Az egyéniség lélektani vívódásai, önvizsgálatai és önkeresései zajlanak itt, mások számára furcsa, különös és érthetetlen, vagy éppen túlságosan is hétköznapi, banális gesztusokban megnyilvánulva. [...] Az apró, s rejtélyesen jelentéktelennek látszó mozdulatok felszíne mögött lényegként általában alapvető lélektani törvények feszülnek. S ha sejtelmesek is, kivehetők az elidegenedés, az elhidegülés, a kommunikációhiány jelenségei.” 3 Ennek az írói világnak nem egyszer az álom, az emlékezet a közege, az író szívesen élt a belső monológ lehetőségeivel, ugyanakkor, ugyancsak Bertha Zoltán megállapítása szerint: „Csíki elbeszélő stílusa mindvégig higgadtan tényszerű, tárgyilagos, szinte szenvtelen. Nemcsak a környezetleírásokat, az epikai helyzetet gyakran jelentő párbeszédeket vagy az olykor összetettebb lelki okok nélküli cselekvések, gesztusok megjelenítését fogja kiegyensúlyozott, visszafogott hangnemű, rövid, pontos, egyszerű mondatokba, hanem a poétikusabb, természetfestő, képies ábrázolásokat, látomásokat vagy a lírai, esszéisztikus gondolatfutamokat is.” 4
