Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)

2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból

22

Új Dunatáj • 2011. július

ettől a szülőföldtől akarták megfosztani: „rád építettem szülőföld morzsaléka pattintott láva / szikladarab te messzi szikra házamat / szemembe rejtettelek és nincs több istenem [..] hegyek közé préselve mint kihaló növények díszes albumokba / nem halálukat akarom mégsem hanem az életemet / szívemben nincs harag és nincsen bocsánat.” (Érdekes, a rezervátumba kényszerített indián, mint az erdélyi magyar sors metaforája, később Szőcs Gézánál is megjelent: tragikus értelmű metafora ez, hiszen a teljes tehetetlenségre, a történelmi kilátástalanságra utalt.)

Otthonra talált Budapesten, a személyes erdélyi múlt és a közösségi erdélyi jelen ennek ellenére felerősítette a szorongásos érzéseket, és persze az a közöny is meggyötörte, amelyet nem egyszer kellett tapasztalnia új környezetében az Erdélyből érkező hírek nyomán. Valójában egészen a nyolcvanas évek végéig a magyarországi közélet (néhány kisebb értelmiségi, irodalmi csoportosulás kivételével) alig vette tudomásul azokat a közösségi tragédiákat, amelyek Erdélyben tapasztalhatók voltak, és ez a szolidaritáshiány tovább növelte a szülőföld kényszerű elhagyásának lelki terheit. Valójában ezekről a lelki terhekről tett vallomást Az énekes halott című költemény:

Az állna jól nekem, a bevert száj, a beesett arc, a bezúzott homlok, a begyöpösödött agy.

Ha nyelvemet nyújtanám ki alamizsna után.

Átkozódnom, rimánkodnom is kellene, mellhúsomból tépni véres vitézkötéseket, lenyúzott bőrömet lengetni zászló gyanánt, legalább háromszín véraláfutással: hogy hol van a hol-nem-volt hazám.

S ha semmim nincsen, akkor most mi bánt?

Csíki László álmaiban és káprázataiban mindegyre az elhagyott szülőföld dolgai sejlettek fel, persze nemcsak az emlékek szőtték át a verssorokat, hanem az erdélyi magyarság szüntelenül romló helyzete miatt érzett aggodalom és fájdalom is. A Magyarországon írott versek nagy része Erdélyhez szólt, az erdélyi magyarság sorsélményei nyomán született. Csíki László költői pozícióját valami sajátos „ottlét” szabta meg: Budapesten és vidéki otthonában is szüntelenül Erdély, az ott élő és gyötrődő emberek sorsa foglalkoztatta. Nyomkereső című versében így beszélt ennek az „ottlétnek” a személyiség mélyebb szerkezetét meghatározó élményéről: „Feltámadásra várnak itt, / nem születésre - nem / beszélnek, csak üvöltenek. / Hová kell eltalálnom? / Hiszen ott vagyok.” Verseinek egy része ezért üzenet a szülőföldre vagy pontosabban párbeszéd a szülőfölddel, azokkal,