Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - PORTRÉK - Göttlinger Noémi: Beszélgetés Heimann Zoltánnal
Göttlinger Noémi • Portrék 93 mind szőlőként, mind borban a borásztársainknak megmutattuk az eredményeket, mert nem csak magunknak készülő dolog ez, hanem tudományos igényességgel mások számára is. Jelenleg abban a fázisban tartunk, hogy ebből a harmincból dedikáltunk hét különböző alfajt, amelyet már ezer tőkés mennyiségben tudunk telepíteni. Ráadásul, Zoli fiam a Geisenheim-i főiskolán ebből a témából írta a diplomamunkáját. O a vírusmentességet kutatta, a genetikai paraméterek alapján klasztereket próbált képezni a borokból. Remélem, hogy a következő tíz évben le tudunk tenni az asztalra egy olyan kadarkát, amelyre még a világpiacon is felfigyelnek, mert oda be kell lépnünk. Úgy vélem, hogy a terveink csak egy hosszútávú szemlélet követésével valósulhatnak meg. Nem szabad kapkodni, egy-két év alatt csodát tenni, mert ennek a folyamatnak egy hosszú íve van, s a jó munkához idő kell. Ez egyfajta tudományos igényességet is magába foglal, hiszen értékelvűén, a kollégákkal együttműködve, nem tőlük elzárva, a többiekért is tesszük, amit teszünk. Számomra fontos, hogy a folyamatba bevonom a fiamat is, ami kvázi egy generációváltásnak is az egyik nagyon finom élesztője.- Mi volt az a különleges indíttatás, amitől ezt a szakmát választottal- Én ezt a szakmát nem választottam. Közgazdász vagyok, nem tartom magam borásznak, a szó borkészítő értelmében. Zárójelben megjegyezném, ez egy kényes kérdés, ha megnézi a környékbeli szőlősgazdákat, akkor zömében nem végzett szőlész vagy borász, mégis teljes értékű tag és nem lehet számon kérni rajta. Én úgy vélem, ha szabad a magyarázatba beemelni egyfajta lutheri predesztinációt: az a hívó szó, ami a sváb szőlő- és árutermelő kultúrában rejlik, talán a vér szava, de valamilyen módon visszacsalt minket ebbe a közegbe. A bátyám a környék híres pinceépítőjévé vált, megjárta Tolnát és Baranyát, sok sikert ért el, mégis hazatért. Én is sok helyen dolgoztam, mégis végül itt ülök fent a hegytetőn, a saját sonkámat szelem, saját boromat iszom, és úgy tűnik, hogy a fiam is ezt viszi tovább, tehát az egésznek van egyfajta szépen görgő folyamatossága. Hogy ebben mi a választás? Mi az elrendeltség? Mi a sors? A fene tudja..., de úgy gondolom, hogy mivel nagyon kényesen figyeltem rá, hogy a fiam a döntéseket mindig maga hozza, és saját sorsunkat érintő kérdésekben mi is magunk határozzunk, ettől ez egy édes sors lett, mert az ember jó szívvel és jókedvvel csinálja. A dédapámék már bort exportáltak, s én ezt próbálom újraéleszteni. De ami ennél sokkal magasabb szintű eredmény számomra, hogy a feleségemet és a fiamat is bele tudtam a történetbe csalni, tehát tényleg az egész családom részesévé vált. Ennek viszont nagyon sok hozománya lett: együtt vagyunk, együtt csináljuk, egy a sorsunk, és amit teszünk, az közös alkotómunka. És most már szinte napi szinten kapunk pozitív visszaigazolást arról, hogy jó az, amit csinálunk, az emberek szeretik, és ne tudja meg, hogy egy-egy borkóstoló után, az ember mennyire feltöltődik, amikor vendégei a tud
