Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - Bertha Zoltán: "Hogy fennmaradjon most és mindörökké" ( sors, identitás, megmaradás)
Bertha Zoltán írása 47 „elcsángósodása”, az elvándorlás és a szétszóródás, vagyis a nyelvvesztés, a nyelvhalál baljóslatúsága: szintén mindennapos nyers realitás; „nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet” (Sütő András). A nemzetegység érzelmi megalapozottságának a hiánya, a szellemi leépülés, az erkölcsi és lelki romlás, az irdatlan társadalmi méreteket öltő öntudatvesztés pedig 2004. december 5. „Fekete Adventijében, az ön- és testvérmegtagadó viselkedés törvényesítésében, legitimizációs kísérletében mutatkozott meg diabolikus gyalázatossággal. A morális és pszichikai lumpenesedés, a páriatömeggé, puszta fogyasztói „plaza-zombi”-masszává züllés irama eddig elképzelhetetlen sebességre váltott, a kulturális nemzeteszmétől, az „emelkedő nemzet” Németh László-i és ’56-os eszményeitől való távolodás ugyancsak természetes napi valósággá fajult. Holott Makkai Sándor is már régen figyelmeztetett az összetartozás megtartó feltételére: „Nem nyugodhatunk abba bele soha, hogy az összetört nagy tükör üvegcserepei más napot sugározzanak viszsza s hogy a nemzet Géniuszának arcát akármelyik is, torzképben tükrözze. Minden nehézség dacára, innen és túl, azon kell fáradozzunk, hogy szellemi egységünk épen maradjon s ha új vonások tűnnek fel benne, az ne idegenséget és elszakadást, hanem gazdagodást jelentsen mindenik rész számára.” A drámai sorshelyzet súlyosságának megítélésében a leghelyesebb azokra hagyatkoznunk, akiknek az igazát a gondolati érzékenység, a kollektív önismereti mélység, a legtágasabb szemléleti horizont, a látomásos távlat és a morális tisztaság szavatolja: író, művész, bölcselő, gondolkodó szellemóriásainkra és őket követő társaikra. Az ilyen útmutató szellemek szavát pedig érték és minőség, lélek és idő egyaránt hitelesíti. A felismertető és beláttató erő: hogy ha (Adyval szólva) a „Templomot” (a magyar önazonosság és összetartozás, az erkölcsi, spirituális, nyelvi-kulturális nemzetegység szentségét) nem építjük föl: „népét Hadúr is szétszórja”, menthetetlenül. Németh László („Terveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy. ’Korszakok tűzdühe nem edzett, s fölolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”’ - Debreceni káté), Illyés („Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja” - Üdvösség vagy halát) és a többiek lét-nemlét vagylagos képleteibe foglalt (és olyannyiszor Adyt citáló) mondatai mind-mind örökérvényű időszerúséggel eszméltetnek, miközben reményre és mégis-hitre buzdítanak. Kányádi szerint ez a voltaképpen már felépült templom nem más, mint maga a magyar költészet; Farkas Árpád viszont inkább csak reménykedik e pillanatnyilag még nem létező szellemi kegyhely valahai felboltozódásában. Baka István pedig úgy látja, hogy „a templom áll habár a nemzet omlik / s a nyelv akasztott kéklő nyelve romlik / rothad hiába éles mint
