Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)

2011 / 3. szám - Bertha Zoltán: "Hogy fennmaradjon most és mindörökké" ( sors, identitás, megmaradás)

48

Új Dunatáj »2011. november

a tőr”. A helyzet tragikumában az általános létromlás és tudatzavar, az „amentia” öszszevegyül, összetorlódik a pusztító szándékokkal és érdekekkel: „Ez a szerencsétlen nép máig sem ébredt rá, hogy ki akarják irtani. A valamikori nagyhatalom fél évezred óta morzsolódik, Trianon már nyilvánvaló átgondolt kísérlet volt az elvéreztetésére” (írta a 2004-es öngyilkos népszavazás utáni keserűségében Fekete Gyula).

Mindezzel szemben a megmaradásakarat érvényesítésének a stratégiája a magyarság régi és mai legjobbjainak a tanítása szerint döntően a keresztény gyökerű kulturális, szellemi, erkölcsi nemzetfogalomra és nemzetszervezési eszmékre építhető. Továbbra is világos irány- és értékjelző mindaz az etikai alapvetés, amely a sorsvállalás feltétlenségében ragadja meg ethnosz és etbosz, emberség és magyarság összeforradásának hit- és minőségelvű szükségszerűségeit. „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban” (Ady Endre); „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni” (Kosztolányi Dezső); „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik (...) Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora” (Szabó Dezső); „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak” (József Attila); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni” (Reményik Sándor); aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „A mi igazságunk: a mi erőnk” (Kós Károly); „A mi európai feladatunk: embernek lenni - magyarul” (Makkai Sándor); „mindig magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember” (Németh László); „a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás” (Veres Péter); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József). Ilyesképpen szólnak ezerféle patetikus és humoros, gnomikus és magyarázó, költői és filozofikus hangnemváltozatban az értelmezés racionális veretű summázatai. Mert valóban - Babits Mihály szavaival - „Mit ér az ember, ha magyar? - kérdezte Ady Endre. De nem ő először, s nem ő utoljára. Azt mondhatnám: az egész magyar történelem ezt kérdezi.” (Benne az a Széchenyi, akinek élete „oly ellenállhatatlanul veti föl a ’magyarság és emberség viszonyának problémáját’.”) De - látjuk - a közösségi kultúrának és történelmi tradícióknak, a nemzeti identitásnak és humanitásnak mint a közös ihlet, vállalkozás, teljesítmény összességének a folytonosan elsajátítható és elsajátítandó minősége: a magatartás, az erőfeszítés, az elszánás nem pusztán racionális, hanem gyakran szinte hősiesen átszellemített, szakrálisán spiritualizált vagy misztériumszerűségében felfogott erkölcsiségét is megköveteli. A ragaszkodás így: illúzióban számvetés - a körülményekkel is szembeszegülő dac. Németh László például úgy érezte, hogy az ellenerők nyomása alatt annyi könnyebbsége volt, amennyit ő maga a népéhez kötő