Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Kisistók Judit: "Yorick Pehotnij fogadott fivérek"
90 Űj Dunatáj • 2010. MÁRCIUS a költő, mely kidomborítja az udvari bolond ragaszkodását a jól ismerthez. Elég csak arra gondolni, milyen erős köteléket ápol Hamlettel és annak emlékével, mely nem azt jelenti, hogy neki lenne valakije is a világban, sokkal inkább azt, hogy arra vágyik, bárcsak lenne. Ennél fogva megteremt magának egy illúziót arról, hogy nem magányos, mely állapot az országot és népet ért változások (Dánia és Hamlet szemszögéből nézve sorscsapások) vagy saját őrültségének és meg nem értettségének következménye. Ebbe az illúzióba kapaszkodik, ebben lel menedéket. Ezzel szemben Sztyepan Pehotnij nem bíbelődik a látszat megteremtésével, ő elfogadja, hogy egyedül áll a világban, ennél fogva nincs is senki, akihez kétségbeesett ragaszkodás fűzné. „Jó volt-e élni” - kérdi ezek után Baka maszkjaitól, és vigasztalja őket, hogy ha a Pantheon nem is fogadja be őket, a nőkben menedéket leltek. Ez a Nő, az eszménykép mindkettejük számára elérhetetlen. Yoricknál Ophelia, a maga ártatlanságával, de ezzel egy idejű bujaságával az eszmény megtestesítője. A bujaságon van a hangsúly, melyet az udvari bolond naturálisán fejteget is (Ophelia). Emellett kiderül, hogy az udvari bolondnak van felesége, akiről annyit tudunk, hogy férjénél „még csángóbb” tájszólással beszél, és esténként lefekszik vele (Yorick monológja Hamlet koponyája felett). Yorick őt kapta meg, nem a vágyott tökéletest, akihez képest mindenki a legjobb esetben is csak középszerű. Ezen a téren Pehotnij is a tökéletesről való lemondásra van kárhoztatva - Másája után alászáll a moszkvai metróba, ám ez a szerelem reménytelen - „Kereslek drága Mása tégedet / Eurüdikémet kit a vodka lángja / S a reménytelenség elégetett”. A veszteség fájdalmát itallal és a Bakkhánsnők társaságával próbálja tompítani (Alászállás a moszkvai metróba). Mikor a nőt elviszi a Vörös Nyíl, az orosz világában minden értelmét veszti, az élet legkisebb és legmegszokottabb mozzanata is elviselhetetlenné válik számára. Másrészt nőideáljai egy letűnt kor képviselői, bálványai a régi idők hősies asszonyai, valamint megveti a jelenkor közönséges „pufajkás menyecskéit” (Oroszország asszonyaihoz), úgy véli, eltűntek a valaha volt nagyságot viselkedésükben hordozó nők, akik egy orosz számára méltóak. Ezt tovább gondolva a jelenben nem érzi jól magát, ahogy Yoricknál, nála is megjelenik az otthontalanság problémája. Hogy megfeledkezzen róla, folyamatosan vándorol, bejárja önnön poklait, behódol a vágynak, mely állandó barangolásra készteti. Ha ezt a vágyat legyőzné, és egy helyet maradna, megrohanná őt a hazátlanság keserű érzete, hogy milyen embertelen, kiüresedett, diktatórikus világot kell otthonának neveznie. Ez a tulajdonsága, a folytonos menetelés teszi őt az udvari bolonddal szemben aktív féllé, hiszen a dán saját környezetében marad, míg az orosz elvágyódik és keresi ezt a vágyott helyet. Más esetekben azonban Yorickkal összehasonlítva passzív marad. A bolond a hontalanság érzését képzelt kapcsolataival hárítja el, és az illúzióval,
