Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Kisistók Judit: "Yorick Pehotnij fogadott fivérek"
88 Üj Dunatáj «2010. MÁRCIUS villon-i hagyományokra tekint vissza (a francia költő Testamentumában számot vet életével és elköszön a világtól). Mégsem egy teljes búcsú ez: kijelenti, hogy időnként feljönne levegőzni sírjából, azaz találna egy kiskaput, amin megváltozott formában, de visszatérhetne (ez a kísértés, sőt vámpírság kaján ígéretét, elégtételt követelő fenyegetését is magában hordozhatja). A harmadik füzetet én egy visszacsatolásként értelmezem az első füzethez, létrehozva így egy örök körforgást, mely természeténél fogva nem tud széthullani, hisz akkor már nem lehetne körforgás. Jelei több helyen megmutatkoznak: a már említett Raszkolnyikov-Hodaszevics újbóli felbukkanása, a Möbius-szalag-szerű metró vagy akár Pehotnij halál utáni visszatérése. Az már megítélés kérdése, hogy ez kívánatos-e, hiszen talán jobb lenne véget vetni ennek a pokoli folytonosságnak. A Ha minden széthull című költemény erre reflektál: lehetséges, hogy az egyénnek egyszerűbb lenne összeomlani saját életének súlya alatt, de van egy külső erő, mely még összetartja és nem hagyja megsemmisülni, azzal egy időben, hogy ez a közelebbről meg nem határozott felsőbb hatalom épp összezuhan és saját maga lékeit próbálja befoldozni. Sztyepan Pehotnij felfesti apokaliptikus vízióit, és az eleve elrendelésnek alávetve magát engedelmeskedik sorsának, hogy bolyongásra van ítélve. Bejárja az orosz területeket, egy tetszőleges téli úttól vagy koncertteremtől kezdve a meghatározottabb helyszíneken keresztül, mint a moszkvai metró vagy egy leningrádi éjszakai utca az egészen konkrét Nagyszínházig. Ezáltal tér-, idő- és nyelvi labirintusai kiegészíthetek saját belső énje útvesztőjével, melyen szüntelenül barangol, egyre közelebb érve a valós maghoz, vagy ahogy Bergyájev nevezte, a personához. Legalább annyira lelki és pszichológiai vándorlás ez, mint fizikai. A belső utak bejárása közben meglepően higgadt tud maradni, annak ellenére, hogy az őrület jelei körbeveszik - „Tél-epilepszia” (Prelűd) vagy „Tenger, te szüntelen idegroham” (A tengerhez), hogy aztán a Ha minden széthull című költeményben elérjék csúcspontjukat, a külső világ megbomlását. A káoszban mégis egy tiszta elme végrendelete születik meg - a Testamentum. A három füzetet az orosz atmoszféra, Pehotnij alakja, a labirintusok világa és az érzékletesség kapcsolja össze - három szín dominál a versekben: a fekete, fehér és a vörös. A fekete, az éjszaka, bűn, halál szimbóluma, kiegészítve a fehér hóval, mely itt nem az ártatlanságot, újjászületést, sokkal inkább a Vörösmarty-féle pusztulást, halálos eljegesedést jelöli („Most tél van és csend és hó és halál” - Előszó), és a mindezt a baljósság érzetével kiegészítő vörös, a vér színe, mely kiegészíti és megerősíti a két másik szín szimbolikáját.
