Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Kisistók Judit: "Yorick Pehotnij fogadott fivérek"
80 Új Dunatáj • 2010. március lődés vagy esetleg romlás. Ahogy Árpás Károly is kiemeli7, az idő itt baljós kontextusban van jelen, a véróra egyre inkább megtelik („cseppre csepp”, később már „csöppre csöpp”), az Ö-re váltás fokozza a telítettség érzetét, ám ezen kívül utalhat a szegedi nyelvjárásra, „tájszólásra” is. 1990-ben jött el Yorick igazi fénykora, ekkor születik meg ugyanis Yorick négy monológja, valamint a Yorick arsh poeticája és Yorick alkonya, mely két utóbbi nem hordozza a monológ formai jegyeit. Az első monológ, Yorick monológja Hamlet koponyája felett egy keserű paródia, hiszen az eseményeknek nem így kellett volna alakulnia. Megmutatkozik az udvari bolond sajátos látásmódja (Hamletet nem leszúrták, ellenben a guta ütötte meg) és stílusa. Szemtelenkedik a dán királyfival, épp, mikor átlépi a tisztelet által húzott határt kijelentéseivel, egy kicsit még tovább megy, majd visszahátrál. A hoszszabb gondolatrészeket egy-egy félmondattal enyhíti, vagy tökéletesen áthúzza, ennek látványos példája az utolsó három sor: „igen akkor is amikor tudtam már fényüket kioltják / hamarosan s kialszik vélük Dánia /fénye örökre bár még az se biztos”. A helsingőri udvar jelentős szereplőinek státusza és viszonyrendszere folyamatosan, dinamikusan változik. Hamlet halott, nevét meggyalázzák azzal, hogy az utcanévtáblán neve után svédül írják az utca szót, és az egyetlen, aki bizonyos mértékű tisztelettel és szeretettel emlékszik rá, az Yorick. Valójában ő sem mindig, hiszen szemtelenkedik vele, második monológjában fatökűnek nevezi, amiért nem vette észre Ophelia bujaságát (Ophelia). Ez a vád fakadhat Yorick részéről férfiúi versengésből, mivel pedzegeti, hogy a nőnek inkább őt kellett volna választania, és mivel nem így történt, felébredt benne a sértettség, valamint a kaján elégtétel, hogy ő még életben van, ellenben a dán királyfival. A harmadik monológban (Fortinbras) azonban már a Hamlet iránti hűség dominál, Fortinbrast hozzá hasonlítja, és hangot ad véleményének, miszerint mennyivel többre tartja őt, mint az összes „svéd bugrist”. Az udvari bolond és a királyfi emlékének kapcsolata sajátos, mintha Yorick nem tudná őt elengedni, mindig hozzá beszél, megosztja vele minden gondolatát, bármilyen vulgáris legyen is az (például a negyedik monológban: „vesém herém is működik s csak nagynéha tiltakozik a májam igaz gyakorta véreset szarok de ez nem tartozik rád”- Tíz Év múlva). Tragikus ragaszkodás ez a szeretett ember emlékéhez, ahhoz az egyetlen személyhez, akire egyenrangú társként tekinthetett. Fortinbras nem képes betölteni ezt az űrt, ő saját szórakozásának veti alá Yorickot, aki tanítgatni is megpróbálja az újdonsült uralkodót, néhol viccesen, ám ebben rengeteg megvetés sűrűsödik össze - Hamlet bezzeg ösztönösen tudta mindezt! A svéd „szereti” Yorickot, 7 In: Kovács András Bálint - Szilágyi Ákos: Tarkovszkij. Budapest: Helikon, 1997. (220-227.o)
