Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Méhes Károly: Ablak a világra
Méhes Károly ABLAK A VILÁGRA Nézte a galambot a szemközti ház ereszcsatornáján. Ahogy felé pislogott, azzal a kifejezéstelen, buta szemével, szívesen lelőtte volna. Még soha semmire nem lőtt rá. Legfeljebb dugós puskával, gyerekként. Akkor is mindig megkapta, hogy ember felé nem fordítunk fegyvert, még töltetlenül sem. És eszerint viselkedett, mindig is. Mit ölt? Hangyát. Szúnyogot. Csigát. Jó, egyszer békát. Mert már Kosztolányi megírta, hogy a rút varangyot véresen megöltük. És úgy látszik, ez kötelező. Ha fiúgyerek vagy, akkor egy véghetetlen nyári délutánon ott állsz a izzó utcán, és békát rugdosol. Ennek így kell lennie, és meg is történt. De mi ez? Hőstett? Ezzel már akkor sem lehetett dicsekedni. Galambot lőni, az már lenne valami. Ott volt Berta, annak vadász volt az apja. Még az ósdi, bogárhátú Volkswagenük is zöld volt. Berta is mindig zöldben járt. Mintha kora hajnalban rögvest az erdőben ment volna, még a matek óra előtt, egy kicsit lövöldözni. Vagy utána. Dicsekedett is, hogy lőtt már, és otthon teli van a szekrény mindenféle fegyverrel. A nagyanyja szomszédságában lakott egy Szabi nevű fiú. Légpuskát kapott a tizennegyedik születésnapjára. Akkor ő már érettségizett. Csak a nagyanyja panaszkodott neki, ha nála járt, micsoda világ, a Szabikának nincs más szórakozása azóta, mint hogy galambokra és macskákra lövöldözzön. Pedig megélt két a háborút a mama, de talán épp ezért lett elege minden fegyverből, hogy még annyi évvel később sem állhatta, ha valaki a szomszédban durrogtat. Csak úgy, mert az a kis mozdulat, ahogy a behajlított mutatóujj elhúzza a ravaszt, az egész testén végigborzongó érzés ad a számára. így gondolta Kárl, hogy ez lehet az oka, ezért jó lőni. Mindig is kísértette amúgy, hogy legyen egy pisztolya. Nem valami nagy mordály, amivel a filmekben a nagyon gonosz férfiak lövöldözni szoktak, hátrálva tüzelni, vízszintesre fordított revolverrel. Csak egy kicsike darab, amolyan hozzá illő. Egy szerény pisztoly, amivel csöndesen, szinte észrevehetetlenül lehet lőni. Sőt, lőni nem is annyira, mint élni vele, azzal az érzettel, hogy bármikor... Társ, mint egy könyv a polcon, amit megvett, de sosem nyitotta ki, a kezében sem volt azóta, hogy hazavitte, de tudja, hogy akkor nyúl érte, amikor csak akar, amikor a legnagyobb szüksége lesz rá. Volt egy-egy alkalom az utóbbi időben, amikor Kárl kívánta, hogy legyen egy pisztolya, amit épp csak elővont volna, elég lett volna, ha megcsillan rajta az utcai lámpa fénye, és a handabandázó terepjárósnak torkára forr a szó, egy elfojtott károm
