Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Méhes Károly: Ablak a világra
Méhes Károly • Ablak a világra 9 kodással továbbhajt, ő pedig visszacsúsztatja hű társát a zsebébe vagy elrakja a két ülés közti tároló rekeszbe. Átnézett a szomszéd háztetőre. További galambok gyülekeztek az ő galambja társaságában, és mintha valamennyien átbámultak volna. Felettébb szemtelenül, azzal a bamba szemükkel, ami mégis zavaró figyelmet sugárzott. Csak egyet kellene szétdurrantani, hogy aztán szép, méltóságteljesen libegnének alá innen, a hatodik emeletről a véres tollak, rögvest elmenne a kedvük a kukucskálástól, vélte Kárl. Ilyesmit is látott már filmen, ahogy szinte szétrobban egy galamb, alig marad belőle más, mint azok a bizonyos vérpiszkos, lefelé ejtőernyőző tollak. Kár, hogy sose állhatta a vért. Nem volt kenyere a vérengzés, dicsérte meg csöndben önmagát. A galambok mintha pontosan tudták volna, mi jár a fejében. Egyfajta gőgöt is érezhették. Ők voltak a kisebbek, a butábbak, de messze voltak, nézhették, amíg csak jól esik nekik, és a tehetetlen szájhősnek kijáró, megvető kacajt is hallattak, tudván tudva, hogy nincs mulatságosabb annál, ha valaki csak álmodozik arról, amit soha nem tesz majd meg. Kárl ezzel nagyon értett egyet, igenis úgy érezte, az álmodozás is lehet maga a cselekedet. Nehogy már más mondja meg neki, mi a jó. Egy vacak galamb! Igaz, erre ő is vén fejjel, a kellő bölcsesség birtokában jött rá. De rájött legalább. Kilökte maga alól a széket, és odaállt az ablakba. Odakint minden szürke volt, szennyesszürke, csukaszürke - galambszürke. Látta, hogy lent a kukáskocsi mögött hosszú sor autó gyűlt fel, nem volt tenniük, ki kellett várni, amíg a narancssárga járgány házról házra araszolgat, és a kukások kiürítenek minden szemetest. Mennyi idő ez, töprengett Kárl a homlokát az ablakhoz támasztva. Legalább tíz ember délelőttjéből egy negyedóra, amíg a csöndes és szűk Nyíl utcában várakoznak, gurulnak lépésben. Nézte felülről, a szélvédő üvegén át, ki mit csinál az autóban. Az első egy kék Volvo volt, nem a legutolsó modell, de csillogott, és látszott, hogy vajszínű bőrülései vannak. Egy ötven körüli nő vezette, mondjuk, galéria-tulajdonos lehet, de elképzelhető, hogy bírónő; ült szinte mozdulatlanul, csak az egyik kezét tartotta a kormányon, inkább csak nyugtatta rajta, elvégre itt kormányozni semmit sem kellett, és meredt előre. A kukáskocsi hátulját láthatta maga előtt, de bizonyára nem látta, hanem teljesen más képek peregtek a fejében, ez az, amit sosem lehet megtudni pontosan, mi minden áramlik az agyban. Kárl ki tudott volna találni valamilyen történetet, a nő akár egész életét, ebből, ahogy itt ül az orra előtt (alatt), a neve dr. Vértesiné, eddig jutott, de most mindezt felesleges játéknak érezte. Hiszen ott volt a második
