Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Töttős Gábor: Szekszárd szülöttei műveiben
74 Új Dunatáj • 2010. december az abból készülő borról. Sorait azért tanulságos idéznünk, mert ez a Szegszárdi bordal kiindulópontja. „A hosszú hegylánc... / Végig viruló szőlőkkel fölötted, / Most is szelíd és nyájas képet ad... / A megmivelt hegy zöld, bársony palástban / Mint egy mosolygó édenkert virul. // Hol, mintha a föld minden szép leánya / E zöld borágak közt bujdoklanék, / Ezernyi kék szem mosolyog az égre / Mindannyi mint az ég oly tiszta kék. // Ismérem én e tűz szemek hatalmát, / E tűz az, mely jó boraidban ég; / Ettől pirulnak oly haragos vörösre, / Hogy mint a gránát szinte feketék.” Az üdvözlő versben szó esik az apátságot alapító I. Béláról, valamint a korral előhaladó, az idők intő szózatát megértő nemzedékről, amely „elég lélekkel bír saját javával / Együvé szőni honja közjavát! // Mert mind övé vagyunk s ő mindenünké, / Ezen imádott, szeretett haza! / Mely úgy fog élni, úgy fog csak virulni, / Ha érte él, ha érte hal fia.” Garay azt gondolta: verse készen áll, ő pedig családja körében békésen örülhet a viszontlátásnak. Mégsem így történt. Elszegényedett szüleinek már csak kevés pártfogója akadt, de köztük is a legjelesebb Kristofek Ferenc, a költő keresztapja, a mezőváros nemrég leköszönt bírája. Tiszteletét és szeretetét egyszerre kívánta kifejezni a poétának, amikor meghívta szüretre. A költő szüleinek nem volt már szőleje, így felcseperedő gyermekei sem részesülhettek másutt ebben az örömben. Ráadásul Garay azt is remélhette, hogy végre találkozik Háry Jánossal, akiről ő ugyan megírta nevezetes versét, de akit személyesen nem ismert. A meghívó azonban finoman azt is tudatta Garayval: mint magyar költőtől elvárja, hogy a szüretet bordallal tisztelje meg. Az ezután született költeményből világosan kiderül: a költő zavarba jöhetett. A Szegszárdi bordal első két versszakában saját üdvözlő versét kezdi variálni, de ráébred: ez nem vezet tovább, ezért új ötlettel leírja a borról: „Töltsd pohárba, és csodát látsz! / Színe mint a bikavér..!’ Innét a nemzeti jelképekre és a reformkort átható lelkes hazafiság felé kanyarodik. Nem véledenül: meghívója a helyi haladó erők jeles vezetője. A történelem és a nemzeti összefogás fonódik egybe a helyi büszkeséggel a következő versszakokban; ezután a költő visszatér ötletéhez, azt továbbfejleszti, amikor már főnévként írja le a szót: „Poharunkba bikavért Kétségtelen, hogy elsőként, hiszen éppen a romantikus költőkre jellemző a szóalkotás, de vajon mi indíthatta Garayt az új megnevezésre? Talán erre is megkockáztathatjuk a választ. Városát szerető szerkesztőként Szegszárdi régiségek címmel 1845-ben külön foglalkozott a történelemmel, ismerte a régi adatokat, s nem véleden, ha Béla királyt emlegeti, eszébe jut: az apátságnak az uralkodó három szőlőt adományozott Csin, Fövestelek és Bika néven. (Ma már tudjuk, ez utóbbi I. Béla pogány neve volt.) Ezért nem tartotta furcsának a megnevezést, melyet aztán a pár év múlva született Szent László című elbeszélő költe
