Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - N. Horváth Béla: Kétely és szerep: Illyés Gyuláról
N. Horváth Béla • Kétely és szerep 71 Természetesen igényként fogalmazódik meg az utolsó versekben az összegzés, a pálya, a mű önértelmezése és értékelése. A szerepé, amelyet „égi tetszésre - idelenn” - (.Ajtófélfának döntve vállamat) kellett eljátszani a pályatársakkal, s utóbb magányosan. S a műé, amelynek értékét a szelíd önirónia mint a szélbe szétszóródó papírhalmot láttatja (Aki úgy is él, hogy túlél). A kötet talán legszebb verse a Perordció: Záróbeszéd, a végső számvetés. Az önironikus létösszegzés többféle stílusimitációból építkezik. A költő Zrínyit parafrazálják az első sorok, visszavonva mind az önértékelésben, mind a kor, s az utókor ítéletében megfogalmazódó hírnevet, elismerést. Az utolsó időszak verseire jellemző módon szaggatott mondatok, rövid szintagmák, s ezáltal zaklatott versbeszéd sorolja, írja le ismét csak a szerepet, amelynek tragikus aurát kölcsönözne az a megnemértettség, irigység, amely a bőséges felsorolásból kibontakozik. A szerep heroikus profétizmusát azonban lecsökkenti az önminősítéseket átszövő önirónia. „Mert Szkitia-kori űzöttségből vitéz / Vezér híján, voltam szolga-fi én, merész / Állni kalauznak...” A származását degradáló, ám ugyanakkor meseien mitologizáló megnevezéshez pontosan illik a lefokozott szerep, a kalauz „tábor-tömör egésszé” kovácsolása. Persze a szétszórt nép pontosan fedi az Illyés által kitejesített szerepet, az egész magyarság képviseletét. A múltba helyezett leírás, a póri virtusokkal megtoldott rövid röpték harcmodora ironikus előrevetítése a küzdelem értelmének. Akik „híven követték”, az egykori bujdosó énekek lírai hőseinek társai: „lent csikasz - fent holló raj.” Ez a poentírozó, jellegzetesen tágívű, polarizáltán ellentételező kép a magányos hős helyzetét írja le, a halál képe is a bujdosó énekek elárvultságérzetét, pusztulásképzetét idézi. Az éntudatot az önirónia fényében felmutató beszédmód az utolsó versszakban teljes fordulatot vesz. A „Ne bántsd a magyart” parafrázisa, az inkább Kölcseyt idéző „Ne bánts magyar magyart” mint végső üzenet fogalmazódik meg a patetikus zárókép előtt: „Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.” Illyés közismert szemérmessége, az egyénieskedést, a saját személyiségének lírai kiteregetését idegennek érző költői magatartása is oka lehet annak, hogy alig találunk úgymond istenes-verseket lírájában. Talán épp az utolsó évek hozhattak csak fel olyan megrendítően szép emberi vallomást, mint a Megláthattál volna. A kései József Attilát idézi ez az 1980 körül keletkez(het)ett megszólító Isten-vers. A megszólítás értelme az önigazolás, egy erkölcsös, etikus, Isten figyelmére érdemes élet felmutatása. Isten mindenhatóságát az értékek felismerésében és könyörületességében láttatja, amelyet az egyén szükségszerű szembenállása motivál. A „magamban kivetetten” sorsértelmező magatartást is a József Attila-i „Magamban bíztam eleitől fogva” képpel érezhetjük rokonnak. „Nem voltam könnyű fiad” - fogalmazódik meg nem az Istennel szembenállás, hanem a dac, az emberi öntudat.
