Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Töttős Gábor: Szekszárd szülöttei műveiben
Töttős Gábor SZEKSZÁRD SZÜLÖTTEI MŰVEIBEN A dunántúli ember - bár ezt nyíltan ritkán mondja ki - némi kárörvendéssel ért egyet Karinthy Frigyes évődő parafrázisával: „Szép vagy, alföld, legalább Petőfinek szép\” Ebből következik, hogy Szekszárd és az itt élők számára is szinte természetes, ha az itt született, innét elszármazott alkotó versei és prózái gazdagon tükrözik vissza a város és környéke tájait, ahol ráadásul - a helyi öntudat vélekedése szerint - csupa szeretetreméltó ember él, aki vidám szellemével s világhírű borával egyaránt kínálja barátait. Ez a leegyszerűsített képlet látszólag könnyen igazolható seregnyi idézettel, amelyek összefüggésükből kiragadva ott díszelegnek aztán a Szekszárdról szóló szakmunkák élén, hirdetve például Babits szavaival: „A város, mint egy álmos eb, / hever domb alatt, sík felett / kis város: nagy falu.” A főváros forgatagába vagy a külföld pezsgő zajgásába belekóstolt helybeliek kézenfekvőnek veszik ezt, és érveiket könnyedén csoportosítják a lankás, szőlőt dajkáló dombokról, a Hárytól máig bő torokkal és mesélőkedvvel megáldott utódokig. Ha ennek csokorba gyűjtésére tennénk kísérletet, még akkor is könnyű dolgunk lenne, ha több kötetre rúgna az így összegyűjthető anyag, de mindenképpen abba a hibába esnénk, hogy részben a jeles alkotókat, részben Szekszárdot kapcsolatukban homogén állandónak tekintenénk. S így nem számolnánk azzal, hogy írói-költői érzések, korszakok és szándékok, másrészt a szárnyra bocsátó város változásai tükröződhetnek a művekben. Mi most ennek vázlatos feltérképezésére teszünk kísérletet Garay János és Babits Mihály munkásságában. „Epedve nézek egyre / A szép vidék felé, Hol gyermek álmom éltét, / S ez álmait leié...” Garay János Emlékezet című idézett verse a 22 éves költő kissé almanach-ízű merengésével réved vissza arra a talán sosem volt idillre, melyet tudatában szülőhelye jelent számára. Költői indulása is ennek legendaköréhez köti, hiszen a Csatár hőskölteményi rajzolat az egyik utolsó magyar eposzként kísérelte megénekelni Hunyadi és Gara (több krónika meg a néphagyomány nyomán) idehelyezett sorsdöntő csatáját 1440-ből. Ha az utókor ítélete szerint a mű egésze nem is maradandó, részleteiben minduntalan felbukkan a szűkebb haza szeretete, tisztelete, s a magyarázó történeti szándék. Már a mű kezdetét jelentő Bemenetel is valóságos vallomás: „Áll gyönyörű síkság dúsan koszorúzva vetéssel, / és koszorúzva vidám fíível Szegszárdnak alatta”. Aztán a kilencedik képben már valóságos történeti programmá válik ez a bemutatás. „Csöndesen és némán emelődik
