Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Gintli Tibor: A Babits-líra viszonya a modernséghez
24 Új Dunatáj • 2010. december felütéséhez kapcsolódva („Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?”) és az álom-toposzt felhasználva beszéli el a világ intuitív módon megismert monizmusát, monoton egyféleségét. Talán kevésbé kézenfekvő a Messze... messze... átértelmezésének kínálkozó lehetősége. A vers kilenc versszaka egy-egy országról rajzol képet, s minden strófa maga is képek halmozására épül. E költemény tehát megvalósítja az „ezer kép” felidézésének programját, majd általánosító zárlatában („Rabsorsom milyen mostoha, / hogy mind nem láthatom soha!”) A lírikus epilógján utalva („a mindenséget vágyom versbe venni”) a kötet másik alapvető kérdését hozza szóba. A romantikus elvágyódás kissé édes-bús megidézése helyett a vers a költői program önreflexiójaként válik megközelíthetővé. A kissé ál-naivnak és affektáltnak tetsző sor olyan ironikus költői önértelmezéséként válik olvashatóvá, amely a kötetben közvetlenül előtte álló versben (Himnusz Irishez) megfogalmazott törekvéseket szinte parodisztikusan kérdőjelezi meg. Hasonló eljárással él a Mozgófénykép című költemény is, melyben egy naiv beszélő elragadtatott hangon foglalja össze a moziban látott amerikai melodráma történéseit. A mozifilm képek és jelenetek mozgalmas sokaságát vonultatja fel, miközben visszatérő narratív fordulatként alkalmazza a képek változására utaló szintagmákat: „újul a kép”, „mozdul a képlet”, „fordul a kép”, „elpattan a kép”, „Még egy rémszerü kép”. A vers zárlatában a beszélő a képek forgatagát az (új)világ természetével azonosítva mintegy levonja a naiv tanulságot: „Ah! Amerikába! Csak ott túl a tengeren, ott van az élet!” Ebben az összefüggésben a vers nem a tömegkultúrát elutasító arisztokratikus gesztusként áll elénk, hanem a költői törekvések önironikus parodizálásaként. A Régi szálloda meglehetősen terjengős, ódivatú beszédmódot képviselő szövegének szintén önreflektív vonás tulajdonítható. A vers szcenikája a befalazott hulla állandó, de rejtett jelenlétének és a szobában zajló változatos életnek az ellentétére épül. A fogadóba mindig új vendégek érkeznek, a felszínt mozgalmas képsorok alkotják, míg a refrén igencsak bombasztikus tónusban idézi elénk az elmúlás monotóniáját: „és a sötét faburkolat / alatt / nesz nélkül bomlik a hulla.” A kissé hatásvadász és bőbeszédű előadásmód azonban más színben tűnik fel, ha a változatos felszín mögött meghúzódó monoton, élettelen egyformaság schopenhaueri gondolatával űzött gúnyos játékként fogjuk fel. A nyelvi megalkotottság esendősége ismét az irónia megnyilvánulásaként lesz értelmezhető. A világosság udvara hasonló szerkezetet mutat: a Lichthof szürke egyformaságát állítja ellentétbe a ház zajló életével, s szövege a nyelvi megformáltság nehézkességére is felhívja a figyelmet: „s nevezték német szóval, mely be sem megy / versembe: Világosság Udvarának.” A kiragadott példák felemlítését az Aliscum éjhajú lánya című költeménnyel zárom. E szöveg kapcsán a paratextus („írtam Aliscumban”), már önmagában is jelzésértékű: arra utal, hogy a szerepvers beszélőjével kapcsolatban megnyilvánuló irónia valamiképp rávetíthető a ledér nőcske hangját
