Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 1. szám - Vilcsek Béla: A jelen(lét) embere

50

Űj Dunatáj • 2009. március

ágak) közötti átmenet tudatos vállalása határozott minőség- és értéktudat alapján, olyan világ- és művészetszemlélet, olyan irodalom- és műszemlélet kulcsfogalmai ezek, amelyeknek a továbbadása nemcsak szükségszerűség, hanem kötelesség is.

A költő, ha komolyan veszi a „jelen levés”, a „jelenlét” bevezetőben említett nemzedéki adottságát, az annak felismeréséből rá háruló személyes kötelezettséget, akkor minden tőle telhetőt meg kell tennie alapvető eszményeinek továbbhagyományozása, a hagyománytörténés folytathatósága érdekében. Turczi Istvánt ebben a tekintetben is az átmenet és a közvetítés, az integráció és a szintetizálás jellemzi. Büszkén és elszántan vallja a nyelvek, a műfajok és főként a generációk közötti átjárhatóság lehetségességét. Egyszerre író, költő, műfordító, lap- és könyvkiadó, irodalomszervező és menedzser. A nyolcvanas évek második felétől nemcsak költőként, hanem prózaíróként is jelen van az irodalmi életben; három kisregénye trilógiává áll össze (A többi csak kaland volt. Három kis nagy regény, Bp., 2005). Ameddig a rádió vagy a színházak fogadókészsége lehetővé teszi, rendszeresen ír hangjátékokat és színdarabokat (Neander kávéház, 1989; A katona története, 1990; Jer és lásd! A Talmud könyvei, 1991; Venus Vulgivaga, 1992, illetve Könyörgöm, szeress!, 1991; Anna-bál, 1995; A tintalovag, 1996). 1988-tól öt éven át a Kilátó című világirodalmi rádiómagazin műsorvezető-szerkesztője; 1993-tól a Parnasszus című televíziós irodalmi vetélkedő műsorvezetője és szerkesztője; 1997-től a Bartók Rádió Muzsikáló reggel című programjának állandó műsorvezetője.

Nálunk kevéssé ismert nyelvek és irodalmak, költők és írók fordítója, közreadója. Eddig vagy harminc ország irodalmának népszerűsítésében vállalt szerepet, a braziltól az izlandin át a skót lírába engedve betekintést. Maga is rendszeres műfordítója a mai ausztrál, finn, skót vagy szerb költészetnek (A szívek kötelessége megmarad, 1989; Mai finn költők, 1996; Mai ausztrál költők, 1999; Thomas Keneally: Ballada, 2001; Belső terek. Huszonöt skót vers, 2004). Műfordítói gyakorlatában is a másik alkotóval való legteljesebb azonosulás és annak értékei érvényesíthetőségének a maximális segítése vezérli. Thomas Shapcott műveinek átültetésekor például elsősorban az ausztrál költővel való lelki, szellemi egyesülés jellemzi (Ausztrál horizont, 2004), olyannyira - Vass Tibor találó megállapítása szerint - „ha ikrecs-kékként becéznénk őket: egyikük a jelentések Régi Látócskája, másikuk Mr. Szem Antikája. Gyakorta összetéveszthetőek: s mi más lenne a fordítás táplálékláncának csúcsa? Kokabura ide, kokabura oda, Uluru tehát már azt is jelentheti: Turczi + Shapcott.” (V. T.: Látók határa, Új Könyvpiac, 2004. december 15.) A glasgowi egyetem kreatív írás professzora, Tom Leonard művének bravúros átültetésekor pedig mindenekelőtt a saját nyelvi