Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Benedeczky István: Németh László neurológiai problémái, a "Homályból homályba" című önéletrajzi írás tükrében
Benedeczky István • Németh László neurológiai problémái 65 róla: „Rajta mérhetem, hogy az irodalomtörténeti érdem milyen rosszul fedi az emberi értéket. Mennyivel tökéletesebb volt ő nálam.” A fiúi elismerésből azonban nem következik, hogy az apa-fiú-viszony harmonikus lett volna. Nem volt az, mert az író szerint: „csalódás voltam számára, anyám tulajdonságai néztek rá belőlem. Nemcsak a bőröm, az arcom, de a természetem is anyámé volt.” Milyen is volt hát Németh László édesanyja? Regények, színdarabok szólnak róla. Maga az önéletrajzi írás (amit most elemzőnk), és az „Irgalom” is. Úrilány volt, sekélyes műveltségű és ízlésű, a viselkedése igen szeszélyes, veszekedő, sőt verekedő is, mert a kisfiú Németh László szinte mindennap megkapta a maga egy-két pofonját. Férjét, szinte naponta megalázta. Ez a megalázás volt az érzékeny gyermek első és tartós lelki traumája. „Apám megaláztatását nem bírtam elviselni” - írja le az író önéletrajzi regényében. Mivel a szűkebb családi légkör, többnyire feszült és diszharmonikus volt, a testvér nélküli gyermek vágya az volt: „Egy kis bandában megállni az embernek a helyét. Felnőttként ezt nem találtam meg soha.” Igazi gyermek-boldogságot Mezőszilason élt meg Németh László, a tágabb rokoni körben, a kötetlen szabad időben és a határtalan csatangolásban. Mikor kitört az első világháború (1914), Olaszországban voltak éppen. Azonnal hazautaztak, és apja népfelkelőként vonult be katonának. „Apám, az én gyermekkorom istene, ezalatt katonavonatból néz ki Zsolnánál, vagy hol az éjszakába. S azzal az éjszakával fejeződött be az én neveltetésem.” Németh László, mindössze tizenhárom éves ekkor. Hosszú időre elvesztette „istenét”, koraérett, magányos gyermek lett. „Apám hiánya, most, hogy életünkből kiszakadt, még jobban fölzaklatott, mint hajdan a Fazekas utcában a megaláztatása”. Hírt kaptak felőle a hazatérő katonák mondásaiból. S ezek: „új büszkeséggel szították az én lassú rajongásomat”. A pszichológusok határozottan állítják, hogy a gyermekeknek legalább tizennyolc éves korig szükségük van a szülők testi-lelki gondoskodására, ennek hiányában olyan lelki sérülések érik őket, amelyek szinte egész életükre kihatnak. Igazi otthont a szilasi légkör nyújtott Németh László számára, igen szeretett játszadozni a tágas kertekben. Rokonai kissé furcsállották akkori viselkedésformáját. A nénje szerint: „Talán valami hibája van ennek a fiatalembernek, hogy mindig csak magában járkál, meg azt a fát dobálgatja”. Az anyja sem érti fia viselkedésmódját: „Hogy mit tud ott csinálni?” „Beléhülyül abba a kertbe.” Az átlegember szűklátókörűsége sugárzik ezekből a véleményekből. Az átlagember (az anyja úrilánysága ellenére is átlagember volt) szigorúan megszabott sémák szerint él és gondolkodik. Ami kicsit is eltér a bevett szokásoktól, az számára elfogadhatatlan, sőt elítélendő!
