Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Komáromi Gabriella: "Iskoláim egykoron"
Komáromi Gabriella • „Iskoláim egykoron’ 27 ba. Egyetemistaként szakot váltott. (Az újságíró szak évtizedekre megszűnt.) Végül 1961-ben szerezte meg magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelét levelező tagozaton. Hiába is tagadnánk, iskolás évein komoly nyomot hagyott az időnként sarkaiból kifordult világ. (Idegenben) Térjünk vissza azokba az esztendőkbe, amikor a kisiskolás Lázár Ervin idegenbe került. Nem messze, de mégis idegen világba. A szülőháznak tekintett intézőház és a sárszentlőrinci templom szomszédságában álló iskola „háztól házig” csaknem 5 km-re volt egymástól. (A falu és a puszta határa között 4 km a távolság.) „Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák (...) Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár?” - írta a Csillagmajor első novellájában. (Az óriás) Egy „úrigyerek” került a falusi iskolába. Volt cipője, irhabundája, Ervinnek hívták, és elsőosztályosként még hintó vagy szánkó hozta és vitte. De azért mégsem egészen így volt: egy pusztai kissrác került idegenbe, és ezen az esztendők sem változtattak. Sok évtized múltán mondta: „(...) nem voltam úrigyerek... Alsórácegrespusztán születtem, ez olyan tanya volt, ha bementünk, mondjuk, Simontornyára, úgy éreztük, az már teljesen idegen világ. S ez a pusztaiság, tanyaiság mindvégig megmarad az emberben. Fehérvárott is, mikor a papi kollégiumba kerültem, kiültem az utcára, mint odahaza, lekváros kenyérrel. Néztem a jövő-menő embereket. Hazagondoltam, míg csak a prefektus be nem zavart. Most is ilyen vagyok.”6 A hatéves pusztafi, aki egyúttal az intéző fia volt és katolikus (tehát egyszerre három okból is idegen), mit meg nem tett volna azért, hogy a falusi iskolában befogadják. Ha az emlékezők „mezítlábas eleganciáját” emlegetik, kételkedünk. Pedig nagyobbacska korában valóban látták cipő nélkül a tanterem olajos padlóján. Egyikükben évtizedek múltán felébredt a gyanú, hogy Sárszentlőrinc határában levethette a cipőjét. Lázár Ervin több mint fél évszázad múltán ezt írta: „Télen irhabundában voltam. Úgy éreztem magam, mint akit megbélyegeztek. Én olyan akartam lenni, mint a többiek. De már a nevem is egy röhej, Ervin. Van egyáltalán ilyen keresztnév? Ekkora marhaság a rendes Pisták, Jóskák és Jancsik között.”7 A gyerek József Attilának az fájt, hogy megfosztották a nevétől, Lázár gyerekként eldobta volna az Ervint. De lehet, hogy mégis csak hasonló az a trauma, amit átéltek? A pálfai családi tradíció szerint a Lázár családban második fiúként a János nevet kellett volna kapnia, ez lett volna az övé. Szeszélyesen idegen neve a maga világában identitászavart jelentett. Fehérvári diákként egyszer így adott fel egy levelet: Küldi Lázár E. János.
