Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Finta Gábor: Hályogolás avagy mit lát a szerző
Finta Gábor • Hályogolás 57 és esztétikai) modernitást „egy sokkal szélesebb konfliktus speciális - bár különösen látványos - esetedként írja le,20 Móricz Sáraranyit, Babits Kártyavárit, s egyáltalán a század első két évtizedének korrajzregényeit pedig akár ennek a folyamatnak a tematizációjaként is olvashatjuk (akkor is, ha poétikai eljárásaik válaszképességét az utókor legtöbb esetben nem igazolta), T. Szabó érveit meggyőzőnek is találhatjuk. Mindezek alapján azonban tekinthetjük a premodernt akár a modernség olyan arcának, mely fontos sajátságaiban a modernizációval való kapcsolata révén mutatkozik meg modernnek, és nem feltétlen (bár jelen dolgozat szempontjából a hangsúly ezen van) csak olyanként, melynek némely poétikai eljárásai a modernség más kérdezési irányaiban találnak termékeny folytatóra. Mint már láthattuk, e dolgozat előfeltevései szerint Mikszáthot éppen a korszakküszöbhöz való viszonya teszi különösen érdekessé, vagyis feltehető, hogy poétikai értelemben ez a tranzitoriális kettősség szövegeiben is tetten érhető. Mikszáth Kálmán A hályogkovács és Kosztolányi Dezső Hályogműtét című novellájának egymáshoz képest történő olvasását elsősorban a címbeli hasonlóság és a közös tematika indokolhat)ja. Mikszáth szövegének azonban van egy kerettörténete, mely szerint „Az elbeszélés elmélete” című mű szerzője arra kéri az elbeszélőt, hogy olvassa el könyvét és írjon hozzá utószót. Az elbeszélő a felkérést visszautasítja, és magyarázatában a hályogkovács történetét meséli el. A kerettörténet a novellabeli történés metaforikus jelentésvonatkozásait allegóriává oldja, és az olvasó figyelmét arra az immár allegorikus példázatra irányítja, mely szerint az elbeszélő, ha megtudná, milyen titkai (és veszélyei) vannak az írásnak, nem tudna (merne) többé írni. Vagyis a mikszáthi elbeszélő az „elbeszélés elméleté”-hez a megírás kérdése felől közelít, így a szöveg elsősorban a mű létrejöttével, keletkezésével kapcsolatban tesz fel kérdéseket. Ezekre a Mikszáth-novella olyan választ ad, miszerint a kovács az ösztönös zseni, az alkotó művész példája, akinek tudása ösztönös tudás, melynek applikációját a szakismeret ellehetetleníti. Miközben azt persze nem tudhatjuk, hogy az elbeszélő által el nem olvasott szöveg az elbeszélés elméletét mint átsajátított olvasói tapasztalatot vagy éppen mint szabályok gyűjteményét (vagy éppen máshogy) látja leírhatónak, az elbeszélő elzárkózásában annak a romantikus (zseni)esztétikának a megszólalását láthatjuk, mely szerint a szöveg létrejöttének oka a szerző, aki „egyedi és eredeti kompetenciák birtokosának”21 tekinthető. Épp ezért érdekes az erdélyi Helikon írójának felvetése, aki szerint a Mikszáth-novella a „Faustus-paradigmában érthető meg és értelmezhető igazán”, amennyiben a mestertől tanácsot kérő tanítvány toposzát alkalmazza, a fikcióról pedig „máig helytálló gondolatokat” vetett papírra: a novella azt a folyamatot követi végig, „ahogy a tu-
