Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Finta Gábor: Hályogolás avagy mit lát a szerző
58 ÜJ ÜUNATÁJ • 2009. DECEMBER datosítás a csoda végét jelenti”.22 Annyi talán a kérdés túlzott leegyszerűsítése nélkül is mondható, hogy a Mikszáth-szöveg elbeszélője Fausztusszal szemben (látszólag?) nem vágyik a tudásra; de a fausti történettel való összevetés ezen túl is több ponton problematikus. (Miközben persze a toposz szövegbe íródását nehéz volna vitatni. Épp ezért a kérdés inkább az, hogy a szöveg mely pontokon tér el attól, mivel a toposz épp azért válhatott toposszá, mert a megelőző szövegekbe problémátlanul illeszkedett.) Az olvasásra ajánlott könyv szerzője ugyanis nem a „mester” tudására vágyik, inkább saját szövegének a hitelesítésére. Az elbeszélő látszólag ezt a funkciót nem kívánja betölteni, miközben ajánlata, hogy használja előszónak az itt elmondott történetet, amellett, hogy ezt a funkciót mégiscsak betölt(het)i,23 egyben esztétikai állásfoglalás is, mely mind a szöveg keletkezését, mind az olvasóra gyakorolt hatását reflektálja. Az előbbit leginkább az orvosi terminológia nem ismeretéről tett ironikus vallomása biztosítja, mely a szöveget explicit módon is szerzői produktumként határozza meg, miközben később az elbeszélő reflektálta párbeszéd24 úgy tart távolságot a szakszavaktól, hogy közben az orvos szólamát az elbeszélőétől nem függetleníti. Legalábbis annyiban nem, amennyiben a történetet bevezető szavak szerint a hályogkovács az elbeszélő gyerekkorának emléke, vagyis olyan történetet mesél el, mely emlékeiben él, és ebben az elbeszélő mesélte történetben használ az orvos olyan szavakat, melyeknek ismeretét korábban az elbeszélő tagadja. így tehát a mikszáthi utószó értelmében a szöveg születéséről szóló példázat valóban annak a (késő)romantikus elképzelésnek lesz megfeleltethető, melyben a műalkotás garanciája az alkotó képzeletének kiáramlása. Aminek következménye, hogy az olvasó szerepe épp csak arra korlátozódhat, hogy a szöveget mint valamely tartalom hordozóját tekintse. A romantikus esztétika szövegbe történő visszaolvasására tett kísérlet sikere ugyanakkor épp azok miatt a tendenciák miatt lesz korlátozott, melyek a szövegben megszólaló elbeszélő elvi állásfoglalása és az elbeszélés módozatai között feszülnek. Hiszen az íráshoz nélkülözhetetlen „írói szakismeret” szükségére az elbeszélő épp azzal hívja fel a figyelmet, miközben személyes kompetenciáját oly módon tagadja, hogy a nyilvánvaló irónia ellenére az közben egyúttal elbeszéléstechnikai reflexió is lesz,25 az orvosi szaknyelvet megszólaltató helyeken a szabad függő beszéd eldönthetetlenségét kerüli. Ezt a következetességet látszik megkérdőjelezni az elbeszélt történet emlék volta, vagyis az, hogy a történés és az elmondás között feszülő ellentétet a novellát a formáltság felől újraalkotó olvasó érzékeli, az elsősorban a történetre figyelő nem. A hangsúly azonban így nem az elbeszélt történeten, hanem az elbeszélés hogyanján lesz, az elbeszélő szólama pedig a szereplőétől mégsem különül el hatá-
