Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Finta Gábor: Hályogolás avagy mit lát a szerző
Finta Gábor • Hályogolás 55 lesznek felismerhetőek, alapjelentése szerint a modernség előtti jelenségekre utalna. (Az angolszász kritikában például nem ismeretlen jelenség az, hogy egy olyan periódust, mely bizonyos aspektusból a rákövetkező korszak válaszait előlegezi, a korszak és a pre- előtag összetételével a megelőző és a rá következő korszak közötti átmenetként, de mégis önállóan vegyenek számba.8) Az irodalmi folyamat alakulástörténetében azonban a század utolsó évtizedeiben a romantikus poétikai megoldásokkal élő szövegek gyakran a modernizációhoz kapcsolódó témát mesélnek el - strukturalista metaforával úgy is mondhatnánk, hogy a modernség „szótára” keresi a „grammatikáját”9 -, de arra is találunk példát, hogy a történetmondás romantikus „kényszerétől” szabadulni nem tudó szövegekben az utókor a későbbi fejlemények felől magyarázható poétikai megoldásokat ismer fel. így azonban érthető, hogy a kilencvenes évek azon irodalomértő kísérletei, melyek az irodalmi folyamatok megértésére poétikai válaszokat kerestek, jórészt olyan szövegekre koncentráltak, melyeken keresztül az érintett szerzők szövegeinek modernséghez köthető tendenciái igazolták az elemző érdekeltséget, amely elsősorban a szövegek (poszt)modernség felőli újraolvasásában mutatkozik meg. Eisemann György Mikszáth-monográfiája szerint „az »ezredfordulóra« alakult ki az a befogadásmód, mely - hosszú kihagyás után - e szövegegyüttest tudatosan önnön jelének visszanyert múltjaként interpretálhatja.” Bevezetőjében példaképp „három olyan, a modern elvárásban jelentkező mozzanatot emel” ki, „melyeket már a pályakezdés kritikájában is hiányoltak, s melyek mai lebontása-átminősítése révén a recepció fentebbi ívelése kidomborodni látszik”.10 Kérdés persze, hogy ha a „modernség befogadásmódjai” valóban „e prózának csak a posztmodernitásban felfedezhető (ott teremtődő) sajátosságaival szemben” maradtak „szükségképpen »vakok«”,11 akkor az „a mai irodalomszemlélet”, mely „a Mikszáth-próza hatástörténetében igen markáns törésvonalat képezhet”,12 nem fogja-e felszámolni azokat a sajátságokat, melyeknek köszönhetően a Mikszáth-prózát a kortársi befogadó sajátnak ismerhette fel. Mert ha a Mikszáth-prózát (ennek értelmében) a „korszakküszöbhöz való viszony”-a13 tünteti ki, legalábbis irodalomtörténeti kontextusban ezeket a sajátságokat továbbra is érdemesnek látszik számba venni. Mivel azonban Eisemann György monográfiájának, mint láthattuk, elsődleges érdekeltsége a Mikszáth-életmű jelen horizontjából történő újraolvasása, kiélezett megfogalmazása a fenti helyzetből teljesen érthető. A továbbiakban így monográfiájából két olyan mozzanatot emelnék ki, melyek épp az említett irodalomtörténeti igény érvényesítésének lehetnének példái.
