Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Finta Gábor: Hályogolás avagy mit lát a szerző
54 Üj DuNATÁJ • 2009. DECEMBER Finta Gábor HÁLYOGOLÁS avagy mit lát a szerző Ha a modernséghez azzal az előfeltevéssel közelítünk, hogy az minden romantikus kötődése ellenére a romantikára következő korszakként írható le, akkor a korszak recepcióját olvasva hamar szembesülünk annak tapasztalatával, hogy a korszakváltás jelzései a kérdező horizont felől a modernség történeteit többféleképpen is kirajzolhatják. Ez a tapasztalat három teoretikus felismeréssel hozható összefüggésbe. Egyrészről, ha igaz az, hogy a „korszakváltásoknak nincsenek tanúi”,1 érthető, hogy a korszakkonstrukciók is miért mindig utólagos képződmények.2 A korszakkonstrukciók ugyanakkor szükségképpen arra törekednek, hogy egy-egy különösen fontosnak ítélt sajátság szerepét kiemeljék, míg más jellemzők ugyanazon korszak kérdéseire esetleg más válaszokat adhatnak,3 ami arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy korszak, így „a modernség arcai”4 is többfélék lehetnek. Harmadrészről pedig, ha egy korszak alakzatiban mind a megelőző, mind a rákövetkező korszak sajátságai felismerhetőek lehetnek, akkor a „nem egy-idejűnek az egyidejűsége”5 felől nézve a korszakküszöb érzékelése nem a „küszöb átléphetőségének” lesz a feltétele, hanem inkább annak, hogy az utólag a rákövetkező korszakhoz sorolt sajátság a megelőzőben előfeltételként váljon felismerhetővé. Ha (talán túlságosan is) elnagyolt vonalakban szeretnénk ábrázolni a 19. századi (próza)epika alakulástörténetét, azt mondhatnánk, hogy a század végén a nagy narratíva, így a századra (a próza tekintetében) talán leginkább jellemző regényi forma felbomlik, és a kis formák tesznek szert jelentőségre. Ha azonban arra a kérdésre keressük a választ, hogy a századelő modernsége milyen módon sajátítja át az előző korszak szövegtapasztalatát, egy olyan (mondjuk egyelőre így) „átmeneti” periódus vizsgálatára kényszerülünk, mely (a későbbi fejlemények felől ma) legjobb(nak ítélt) szövegeiben ezeket a hatáslehetőségeket előzményként nem egy esetben csak az utókor előtt volt képes feltárni. Ennek a periódusnak (vagy inkább az ezt jellemző, sajátos kettőséget mutató jelenségcsoportnak) a megnevezésére Bodnár György a ’80-as években a premodern terminust ajánlotta.6 A későbbi recepcióban történtek ugyan kísérletek a terminus irodalmi folyamatokba történő visszaírására,7 használata nem vált általánossá. Talán azért, mert bár az ajánlott terminus a figyelmet arra igyekszik irányítani, hogy a korszakváltást megelőzi egy olyan periódus, melyben a korszakváltás előtt már felhalmozódnak azok a jelenségek, melyek aztán a rákövetkező korszak sajátságaiként
