Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1. szám - Sipos Lajos: Babits Mihály tanulmányai,esszéi - Jankovics József válogatásában
Sipos Lajos • Babits Mihály tanulmányai, esszéi 85 lében a Tanácsköztársaság két népbiztosának felesége (rövid egyszerűséggel „jellemtelen kutyadisznó”-nak nevezve Babitsot); tudjuk miként változtatta meg a költő a tanulmány legélesebb helyeit az Athenaeum tíz kötetes válogatásában közvetlen a második világháború előtt (amikor az emigrációban élő Lukács György és Balázs Béla valamikori nézet- és szerepváltását minősítő szavait lényegesen enyhítette). Ahogy megyünk előre az időben, egyre jobban felismerhető: minden történelminek remélt sorsforduló előtt ez volt a helyzet. Az „értelmiségi elit”, a korszakvezető gondolkodói minden esetben az abszolút igazságban reménykedtek, „menetrendet” alkottak maguknak egy „szép új világ” eljöveteléről, s amikor az abszolút etikus helyett mindig a lehetséges valósult csak meg, csalódtak, visszavonultak a szakmájukba, ha a történelem ezt lehetővé tette, vagy a maguk elgondolásait ismételgették. Ennek az emberileg megérthető útnak Babits modellértékű életében számtalan értelmező dokumentumát tárta fel a szöveg-összehasonlító kutatás. A magyar költő kilencszáztizenkilencben című írásról szólva sokan még ma sem a normatív és a szituációs etika ütközését taglalják, hanem sokszor (legutóbb az Élet és Irodalom 2008. január 4-i számában) lényegében megismétlik az 1919 őszi indokokat. Eszerint „a lateiner értelmiségi szerepbe visszahúzódó” Babits a „leválasztja a »kultúra, a hagyomány, a nemzet« dolgát a politikáról”, háttérbe szorítja „azt, amit később az irodalom baloldaliságnak nevez, vagyis az ország kulturális, szemléleti modernizációjának igényét”. Innen már csak egy ugrás annak a kijelentése, hogy „az irodalom autonómiájának elve nem alapozza meg az irodalom pozícióját az erkölcsiségben [...]”, s képtelenség (sugalmazza az okfejtés), hogy „a szabad értelmiségként alkotó író [...] jogot formál magának, hogy »írói munkásságának« részeként beleszóljon a közügyekbe [...]”. Ebben a gondolati láncban megemelkedik Hatvány Lajos szerepe, aki „bécsi emigrációja idején 1922-ben A magyar értelmiség katasztrófája (Irodalom és forradalom) címmel hosszú tanulmányt közölt a Jövő hasábjain. Csakhogy ez a cikksorozat nem erről szólt. Ez nem volt „írástudó per”. Ez a Tímár Virgil fiát ürügyül használva éles támadás volt Babits ellen (akihez való ellentmondásos viszonya külön tanulmány tárgya lehetne), aki a regényben a vidéki egyházi gimnáziumokban „gyülekező” konzervativizmust és a nagyvárosokban sokasodó „liberális eszmék” ellentétét, ezen ellentét történetbe foglalását vetette a költő szemére. Elfelejtve a tényt, miszerint az 1890-es évek történelmi szituációjába helyezett történés, Hatvány Lajos 1918/1919-es tapasztalása és az 1920 után politikává váló antiszemitizmusa között nincs lineáris összefüggés. Az e fejezetbe sorolt tanulmányok, akárcsak a második írás, nem az „iróniának és elrejtésnek” biztosít „jelentős szerepet”. Ezt műfaj elméletileg nem is tehetné meg.
