Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1. szám - Sipos Lajos: Babits Mihály tanulmányai,esszéi - Jankovics József válogatásában
86 Üj Dunatáj • 2008. március Ezekben a munkákban - Az írástudók árulásában, az Európaiság és regionalizmus címűben, az Elfogy a magyarságában, A tömeg és nemzetben, A magyar jellemről írott tanulmányban - a magyarság létezésének és perspektíváinak ügyéről volt szó, az „irónia” jelenléte leértékelte volna az írásban testet öltött felelősségérzetet, a gondolatok igazságait és érvényességét. Ugyanúgy nem volt irónia a korszakban született, gondolati tartalmakat tekintve más szerzők tévesztett írásaiban sem: Németh László Kisebbségben című művében, Szabó Dezső írásában, Az antijudaizmus bírálatában, Veres Péter Mit ér az ember, ha magyar - könyvében. Az „iróniát” azonban nem lenne jó ezekből hiányolni. Meg azt sem lenne jó szemükre vetni, hogy határátlépést követ-e el a művész az első világháború utáni „hosszabb fegyverszünet” idején, ha nem „alanyban-állítmányban”, hanem történelmi folyamatokban gondolkozik. A Tanulmányok, esszék című Babits-könyv e fejezetének válogatása jó érv az utóbbi mellett. Ugyanígy nem csak a címben megjelölt problémákról, az önéletírásról szóló eszszék gyűjteménye a kötet befejező szövegegyüttese. Az első írás, A hazugságok paradicsoma például „jól elfér” ebben a szöveghalmazban, hiszen szót ejt benne gyermekkoráról, hiedelmeiről, Szekszárdról. De legalább ennyire „helyén volna” az élet és irodalom viszonyát tárgyaló (e kötetből különben bölcs önmérséklettel hiányzó) tanulmányok között, az Ezüstkorban egymás mellé helyezett három írás: A vers jövendője, az Indiskréció az irodalomban és a Színpad válsága című szövegek szomszédságában. Ugyanígy sokfelé mutat a többi írás is. Az 1937 decemberi Fogaras című például az 1935-ben elutasított vízumkérelem miatt elmaradt utazás, a feleségének szóló írásos bemutatása fiatal tanári időszakának (mellesleg felidézése a román-magyar „közös dalok”-nak, „közös mesékének, s az időnek, „hol székely és román testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk”). Az 1938-as Szent István városa az 1924-től tavasszal - nyáron - kora ősszel otthont adó nyári lak helyszínének művelődéstörténeti összefoglalása. A Pesti Naplóban hozott, az összes többi kiadásból azonban eltűnt lábjegyzettel, mely arról tudósít, hogy az első bécsi döntéssel „Esztergom ismét megszűnt véghely lenni”, ez az írás Az igazi hazával kezdődő (az esszé közvetlen szomszédságában született Áldás a magyarra-verssel folytatódó mű-sornak a tagja lett haza-fogalom értelmezéséről. Az 1938 decemberében a Nyugatban megjelent Szekszárdi kadarka gondolatsorát a borfajtákról kapott „párlapos füzet” indította. A „szörnyű köd”-ben az „elsüllyedt” „Vérmező” fölött már amúgy is meglódult a képzelet, mely „a szekszárdi szőlőhegy”-et, Budapestet, Berzsenyit, Vörömartyt, „Himfy szüretjét”, a Kárpátoktól az Adriáig húzódó Magyarországot, Európát, Verlaine-t, Wilde Oszkárt idézi fel (meg a háborút, a forradalmat, a politikai válságot, országrészek elcsatolását). A szöveg mélyrétegeiben pedig felépül
