Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 1. szám - Sipos Lajos: Babits Mihály tanulmányai,esszéi - Jankovics József válogatásában

84

Üj Dunatáj • 2008. március

Közép-Európában, Babits elutasította Szekfű kategorizálásának kivetítését az egész magyar irodalomra. A „mélymagyar” és „hígmagyar” elnevezés, a „hígmagyarok térnyerése”, s a politikai baloldal és a zsidóság azonosításának határozott elutasítása ekkor nem Németh László elveinek tagadását jelentette. Babits hadat üzent ezzel az írással „a szellemi fajiság nevében mondott ítélet”-eknek, a „szellemi fajkutatás”-nak, a »kor lelkében« benne lévő „szellemi visszametszés hirdetői”-nek. De ugyanígy elutasította a „népi” származás, a paraszti hagyomány manifesztációját is.

Ez utóbbi két írás akár „A szellemi élet ébresztője” című, az ezután következő rész lezárása is lehetne. De ugyanilyen módon a kötetet záró legutolsó, „Az önéletíro ’ címmel indított sorozatban is helye volna. Nem azért, mert a Pajzzsal és dárdával című írásában az őseiről, anyai és apai felmenőiről beszél, arról „a művelt literátus, gazdálkodó, de vármegyei tisztségeket is viselő magyar köznemesség”-ről melyre mindig büszke volt. Hanem azért is, mert A kettészakadt irodalom iratában ifjúságát, a Nyugat legelső időszakát emlegette, a maga szellemi ifjúkorát. A Németh Lászlóról szóló tanulmányában pedig tovább tematizálta a maga autentikus létezésének formáit.

Az etikus és autentikus ember koncentrált felmutatása sem volt egyszerű feladat.

Babits 1911 őszén nagyon határozottan szembe állított egymással kétféle magatartásmódot. Az őt támadóknak felelve Nyugatban közölt reflexiójában megkülönböztette a relatívumokban gondolkozó politikusi létet és az abszolútumot kereső és kívánó művészi létezést. A lehetséges jó és a kanti értelemben elgondolt formát, azt, amelyik általános normává válhat. A szerkesztő a kötetből elhagyta a háborúellenes felhívásokat, bár tudható, hogy ezekben Babits valóban kezdeményező volt, nem tett említést arról a tervről sem, melyet 1919 júniusában kezdett formálni a Tanácsköztársaság terrorja elleni közös fellépést sürgetve, nem közölte a Mit tehet az író a háború ellen? című tanulmányát sem. Az 1919 februári, Az igazi haza című írással indítja „A szellemi élet szervezője” című fejezetet, felmutatva a napjainkig is kikerülhetetlen kérdést a territóriumhoz kötött haza-fogalom és a vállalásban-nyelvben-emlékekben élő haza között. Logikusan illeszti e mellé a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című tanulmányát. Erről a sok vihart megért munkáról meglehetősen nagy mennyiségű információ áll rendelkezésünkre. Tudjuk, miként jelentett ez egyértelmű kiállást 1919 őszén a „már ma üvöltőkkel” szemben, miként terjesztette Babits ezt a szöveget két barátja hitelesítő aláírásával az állandóan fenyegetőző Szabó Dezső ellenében (akivel nem volt hajlandó közösséget vállalni a politikai aspirációjú, általa szervezett írószövetségi tagság elfogadásával); de azt is tudjuk, miként próbált jellemtelenséget faragni a vörös és fehér terrormozgalmakat egyszerre megtagadó költőnek írt leve