Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 1. szám - Komáromi Gabriella: A Pompadour Szocialista Brigád

77

nességgel megyerinek. Mutogatják lebujokban, hazudjék partizánnak, akinek gránát tépte szét a testét (amiért nyugdíj jár). Szó, ami szó - látványosság lesz. A rendszerváltás idején róla akarják megmintázni a Trianon-csonkot. Ekkor lesz elege, és kalapácsért nyúl. - Való igaz, hogy a kötet egészét a „lebegő humor” járja át, de egy-egy történet azért a szatirikus ábrázolás jegyében formálódik.

S hogy mivel hozza zavarba írónk a befogadót? A cím alatt nincs műfajmegjelölés. Az olvasók többsége valószínűleg regényként veszi kézbe, s mert leszokott már a lineáris cselekményről, egy ideig zavarban van, hogy mit is olvas. A hátsó borítólap fülszövegén ott áll, hogy A Pompadour szocialista brigád elbeszéléskötet. Ám aki türelmetlenül vág az olvasásba, annak ez könnyen elkerülheti a figyelmét, s ha mégse, utólagosan se egészen érthet egyet vele. Igaz, ami igaz, nem könnyű egyértelműen megjelölni a kötet műfaját. Az „elbeszéléskötet” hozzávetőleges.

A kötet első negyedében igazi novellákra találunk. Ha ma valaki „körképet” adna a mai magyar novelláról (ahogy ez régebben szokásos volt), ez a három novella aligha maradhatna ki az antológiából. - A kötet gerincét egy laza történetfüzér adja (Málna és ecet). Regényszerű. A főhős nevével (Erika) és életének gyerekkori színterével (Veszprém) bevallottan önéletrajzi jellegű. A két idősík - jelen és múlt - folytonosan egymásba játszik, a történetmondó éli és reflektálja az életét, ami bizonyos értelemben a miénk is. „Egy Lenin-szobor óvó tekintete vigyázta minden léptemet - írja ha sétálni vittek szüleim, Vorosilov és Tolbuhin szovjet tábornokokról elnevezett utcákon át mentünk.” (Ha meggondolom, nem is olyan régen még a fonyódi nádas mentén is ilyen út vezetett.)

Ha Lajta Erikával együtt éltük át ezeket az évtizedeket, láthatatlan bólintásokkal kísérjük, hogy például a szocialista mezőgazdaságnak négy fő ellenségén (tavasz, nyár, ősz, tél) kívül volt egy ötödik is: a betakarítást végző diákság. (Mesélhetne erről a nagyberki szőlőskert, a vései almás, a bogiári barackos.) - A szövegnek vannak jellemző képei, ikonjai. Egyetemesek, mint Isten és a halál, meseszerűek, mint a törpe, az óriás. És olyanok, amelyek egyszerűen felidézik az elmúlt időt. A „Kádár” szó időhatározó. Egészen különfélék az ikonjai, és már mitizálódtak is, mint Angela Davis, mint Farkas Berci, vagy mint Böbe, a majom, aki a veszprémi állatkertben babos kendőt, kötényt hordott, lavórban mosdott, festegetett. (És akinek a halálában szerzőnk évtizedek óta vétkesnek érzi magát.) De mindent ne higgyünk el neki, bár gyönyörű a történet. Irodalmat olvasunk, aminek a fikcionalitás a lényegi eleme.

Ez a történetfüzér Lajta Erika én-mítosza is. Az emlékeiben úgy jelennek meg korábbi életének eseményei, mint ahogy a pergameneken átüt a régi írás. Megvan a maga palimpszesztje, de ráíródott már a jelen. S ettől valahogy más az a hajdani