Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Payer Imre: A tárgyias költészet változatai a fiatal Babits Mihály és az érett József Attila lírájában
70 Űj ÜUNATÁJ • 2008. DECEMBER korrigálja a fekete-fehér világot, színesnek „látjuk”), nem avantgárd jelleggel, a gépnek az emberi észlelésben elidegenítő folyamataira. A ritmus akusztikus kiemelése is a lélek bensöségére utalhat. Babits A magyar ritmus című tanulmányának elején ki is fejti, hogy a ritmust a lélek kifejezőjeként tartja fontosnak a költészetben. A ritmus ily módon még a rímnél is fontosabb, érdemes megemlíteni, hogy Kosztolányi Dezső egy 1908-ban keltezett Babitshoz írt levelében szintén a Levelek írisz koszorújáról költőjének ritmikáját dicséri, a rímelését inkább elmarasztalja. A Mozgófényképnek a címbeli utalás ellenére inkább Arany János A kép-mutogató című balladája az elődje, mint arra Rába György is rámutatott, tehát a hagyományos szövegközi hatás volt a döntő, nem az avantgárdra jellemző más média idegenségének a szövegidentitást megbontó extratextualitása. A két mű - a Mozgófénykép és A kép-mutogató - rokonságát akár a kifejezett tematikai kapcsolódás, a bősz apa, lánya és egy alacsonyabb sorból származó fiatalember közötti tragikus szerelem, az emiatt bekövetkező tragikus halál is bizonyítja. A tárgyias költészet mibenlétét - Rilke műveit értelmezve - Káté Hamburger és Kulcsár Szabó Ernő a fenomenológiával kapcsolja össze, amely viszont inkább a nézés médiumához köthető. Oly módon, hogy a husserli fenonologiával analog módon, Rilkénél a nézésben nyilvánul meg az intencionált tudat, amelynek ismeretelméletében lehetetlenné válik én és világ kettős szerkezete. Éppen ez, vagyis a ráirányultság egysége indokolja a tárgyias költészet (fenomenologikus) szubjektum felöli érvényességét. Azt, amely elsősorban a szemlélet, és nem a hallás felől értelmezhető. Némiképp ellentmondásosnak tűnhet, hogy Babits Mihály fiatalkori tárgyias költeményeinek éppen az akusztikáját emelik ki oly sokan (hol affirmativen, hol negációban). Szerb Antal mindezt az angolszász hagyományú szecessziós prerafaeliták, Rosetti és főként Swinburne hatásával hozza összefüggésbe, a tárgyiasság eszerint nem más Babits fiatalkori költeményeiben, mint szecessziós ornamentika. A tárgy nem tárgy, hanem dekoráció. A bensőséges szubjektum allegóriája. Az alanyi költészetre jellemző interpretációt olvasunk Schöpflin Aladárnál Móricz Zsigmondnál és Lukács Györgynél is. Adytól csak annyiban tér el szerintük Babits, hogy az ő alanyisága (amely a romantikához hasonlóan szemben áll a világgal), nem harsány és exhibicionista (mint Adyé), hanem szemérmes és olyannyira hypersenzitív, mintha egy lenyúzott bőrű emberi testét horzsolná a külvilág. A retorika, a lélektan összefüggésére mutat rá a fiatal Babits első kötetében a Vergilius-költeményre utaló tárgyias versében (Sunt lacrimae rerum) egy szószerkezet - süket szemek, retorikailag ez a szinesztézia frusztrációját kifejező alakzat - babitsi tárgyias költészet problematikájának egyik komponense. Ez a retorikai alakzat,
