Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Bitó Z. László: Éva fiai
Bitó Z. László • Éva fiai 21 Bitó Z. László ÉVA FIAI 4. fejezet Sok állattal találkozott Káin, amint napokon át folyvást napkeltének tartott. Egyik sem viselkedett ellenségesen vele, pedig voltak közöttük izgága kicsinyek és méltóságteljes nagyok. Kíváncsian figyelték őt mind, a fák és bokrok vagy sziklák mögül. Az első napokban zavarta ez az érdeklődés - szemben a Kintvilági állatok gyakran rá sem pillantó közönyével -, mert feltételezte, hogy mindannyian tudnak tettéről: „Nézzétek, itt jön a gyilkos!” - olvasta ki a tekintetükből. Aztán, ahogy napokon át nem találkozott magához hasonlatos, emberforma, beszélő lénnyel, aki előtt kimagyarázhatta volna magát, egyre barátságosabban tekintett vissza bármilyen állatra. Kíváncsiságukat ekkor már annak tulajdonította, hogy még sosem járt arra emberállat. Ez elkeserítette, de azért jó szívvel vette, hogy még csak fogait sem mutatta egy sem: vándorbotját még csak rájuk se kellett emelnie. A száműzött ezt az Uruktól kapott jel varázserejének tulajdonította. Amikor pár nap múlva a víz csorgásának megnyugtató hangját követve kis csermely forrásának tavacskája fölé hajolt, hogy megtöltse az apjától kapott, de már kiszáradt tömlőt, megnyugvással látta: ott vöröslött egy kis folt a homloka közepén. Mivel az állatok mind igen barátságosak voltak, felbátorodott, és szólott hozzájuk:- Nem unjátok, hogy engem bámultok, nyulakra vadászó rókák és mindkettőjüket estebédjüknek szánó leopárdok? És ki hozta nektek hírül: erre jön a gyilkos, rá várjatok?! Ki, ha nem az ég madarai: legyetek átkozottak! De a vadon állataitól nem félek, amíg homlokomon Uram jele. És ti, fák ágain játszadozó majmok, hozzám szólva mit makogtok? Meg kell tanulnom a nyelveteket, ha remélem: egyikőtök felnő, és Évám lesz? Válaszra ugyan egyetlen állat sem méltatta, de ez nem szegte kedvét. Továbbra is hangosan szólt, önmaga bátorítására:- Még megyek három napot, több mint harminc után azt még kibírom. Ha addig sem találok emberi lényre, letelepszem bárhol, és bármiféle jószágot magamhoz édesgetek: ha tud beszélni, ha nem. Sajnálattal fordultam el Ábeltől, amikor arról győzködött: nem is olyan rossz egy engedelmes jerkével lenni. De én nem törném be. Magámhoz szoktatnám, ahogy az anyját vesztett őzgida anyám tejére szokott. Anyám teje? Hol van az már! De mit tennék, ha megadatna nekem egy új kezdet? Tudnám, hogy serdülésemben vágyammal mit kezdjek? Érdemes lenne az élet görön
