Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 2-3. szám - Töttős Gábor: Babits Mihály szőlős-boros motívumai és jelképei

104

Új Dunatáj • 2008. szeptember

kell halni!” Mintha beteljesednék a - meglepően - már 1911-ben váteszként megírt gondolat: „időm bora idegen kádba száll”.

Pedig ebből a borból valóságosan és jelképesen is jutott a barátoknak. Akadt olyan, mint például Móricz Zsigmond, aki jó alföldi módjára csúful járt vele. Babits Mihállyal a Garda-tón című esszéjében 1913-as emlékként írja: „Aztán a szekszárdi bortermő hegyekre térült a szó, s ősszel csakugyan egyszer csak kaptunk az édesanyjától egy kis hordó bort. Avval meg aztán én nem tudtam, mit csináljak. Sose ittam bort. Egyszer csak visszakérték a hordót. Kiderült, hogy le kellett volna húzni palackokba. így bizony, elromlott a hordó, megsavanyodott benne a bor...

Mihály úgy hallgatta a dolgot, mint valami hihetetlent: egész megjelenése tiszta volt és mocsoktalan, elképzelhetetlen volt, hogy borivó legyen. De konzervatív volt, s kötelességének tartotta, hogyha atyja, sőt ha édesanyja termeli, annyi szeretettel, áhítattal: hogy ő megvesse... Ügy itta meg, mint a nektárt. Mindegy, milyen volt... Nekem akkor harminchat hektó borom termett Leányfaluban. Eladtam mustnak. Akkor történt, hogy aki vett belőle, az többet nem köszönt. Következő évben kivágattam az egész tábla szőlőt. Ma sincs szőlőm. Száz tőke csemege.”

A (legtöbbször valódi ok nélkül) felekezeti elfogultsággal vádolt Babits éppen a bort emelte a barátság egyetemes jelképévé Adyról írott búcsúversében: „Te elindulsz a fényes hómezőkön - / én visszabújtam a klastromba, nézd! / Ó könyves klastrom, s bús bor az oltáron - / s a szerzetes köszönti a vitézt. // A szerzetesek tudnak ám temetni - / de tégedet magunkba temetünk / és könyveinkbe s oltárunk borába, / hogy légy erős és örök bor nekünk.” Ez pedig Szekszárd katolikus szülöttétől a legnemesebb gesztus a kálvinista Adynak.

Babits - talán összegzésül nem kell ezt külön bizonygatnunk - mondhatni szinte allűrből indulva többszörös szimbólummá emelte mind a szőlő, mind a bor motívumát. Hogy ezzel kire és hogyan hatott, igen bonyolult feladat felkutatni, de az őt a Halálfiai megírására (s az ebben külön vizsgálatra érdemes szőlős-boros jelképrendszer megvalósítására) ösztönző Török Sophie munkásságában már 1923-tól találhatunk e körből vett elemeket. Hűssel majd kimegyek a szőlőbe” - írja ekkor Augusztus című novellájában egy sereg más táji jellemző közelében az aligha Újpesten hallott fordulatot. Nem vagy az igazi című regényében 1938-ban főhőse „férjével hazautazott falusi szőlőjükbe. A szőlő anyósáé volt, de a szüretet mindig együtt töltötték, ez családi ünnep volt, s a vidám paraszt-gulyás szüreti vacsorán hagyományosan megjelent a szétszórt család legtöbb tagja.” Nem nehéz itt sem a szekszárdi vonatkozást érezni...

Maga Babits is mindent és mindig ezzel a szemmel nézett, ha alkalom nyílt rá. Az 1927-1928 fordulóján keletkezett Poshadó kisváros a zöldben című versében ta-