Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Földes Györgyi: Istenek, óriások meg a világ - a lét szimbólumai a Theosophicus énekek, az Isten kezében, az Isten fogai közt és az Isten gyertyája című versekben
70 Űj DüNATÁJ • 2008. SZEPTEMBER lépcseje, melyen addig másszuk ormát új s új látásnak, mígnem messze lent köddé mosódik minden régi korlát, s képekből összeáll a képtelen korlátokból korlátlan végtelen.” Babits tehát talán ebben a ricoeuri értelemben teszi valóságossá az Isten-óriás kezét és fogait. Vagy, másképp megfogalmazva ezt a ténylegesen (szó szerint) létezést: élővé, elevenné, mitikussá avatja. S itt még egy párhuzam vonható Ricoeurrel: a francia filozófus az élő metaforát másutt a metafora-müthosz rokonságából vezeti le az arisztotelészi elmélet alapján: „A metaforikus diskurzus ontológiai funkciója valójában az lehet, hogy az embereket »cselekvőként« és a dolgokat »cselekvés közben« mutassa be. Benne a létben szunnyadozó minden lehetőség kibontakozottkénf, a cselekvés minden lehetősége ténylegesként jelenik meg.”12 A Hadjárat a Semmibe fent idézett részlete (ti. az utalás a „rend lépcsejére”) mintegy megalapozza azt a gondolatot is, hogy a lírai szöveg - mint a diszkurzív nyelvhasználat által is felhasználható szavakból összeálló, mégis költői képekből építkező, továbbá megformált, azaz valamilyen poétika alapján rendezett egész - adekvát lehetőséget kínál valamely kozmosz-elképzelés vagy kozmológia felvázolására: a rend leírására vagy annak bemutatására, miképp születik meg a rend a káoszból, annak eredeti jelentésében: a semmiből, az űrből. Mindehhez képest pedig különösen érdekes, hogy a nyelvi megformáltság tekintetében amúgy négy igen eltérő szövegről beszélhetünk, mintha Babits kifejezetten kísérletezett volna az alaptémát illetően rokon szövegek megírásakor: két időmértékes vers, melyből az egyik mintegy leképezi a kozmoszt, a másik leginkább egy perlekedő imára hasonlít, egy „keresztény makáma” és egy prózavers: ezek poétikai szempontú elemzésére most csak részlegesen vállalkozom. A fentebb említett szempontra, a kozmoszszerűségnek a poétikába való átemelésére Babits mintha különösen a Theosophicus énekek esetében figyelt volna tudatosan is (az Indus kozmoszleírása itt mintegy komplementer párja a Keresztényé nek). Mint arról már szó esett, a kettes számú vers egyfajta kozmoszleírást foglal magába, ahol is - minden egyes esetben a mindenséget uraló fénytől kiindulva - az egyes rétegek megnevezésére kerül sor lefelé lépkedve (öt sorban három-három - azaz tizenöt - „valami alatt” névutós szerkezetet sorolva egymás után), olykor vissza-visszaugorva egy már megnevezettre, míg végül eljutunk a legalsó, a legrejtettebb szintig. Nemes Nagy Ágnes a nyelvi értelemben is megragadható („a zene, a hömpöly, a szó hipnózis”, s ezen belül is legfőképpen a hangszimbolika irányította) alászállást emeli ki: szerinte
