Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Földes Györgyi: Istenek, óriások meg a világ - a lét szimbólumai a Theosophicus énekek, az Isten kezében, az Isten fogai közt és az Isten gyertyája című versekben
Földes Györgyi • Istenek, óriások meg a világ 69 előtt.) E szószerintiség inkább a bibliai szimbólumok mitikus jellegű interpretációjával rokonítható, melyet Fabiny Tibor így fogalmaz meg A keresztény hermeneutika című írásában: „A mítosz fikció, de nem a valóság és az igazság ellentéte, hanem a hit által megélt igazság”.9 Erre utal egyébként a szövegben az „elhiszem, mert esztelen” kifejezés is, amely Tertullianus Credo quia absurdum tételének alliteráló magyarítása. Kérdés persze, hogy az erős kiemelés - amely nyilván egy nem magától értetődő dolgot hivatott hangsúlyozni, és amely mintha részét képezné a szöveg halványan érezhető ironikus hangoltságának - nem éppen a hit megingását jelzi-e. Ez pedig összhangba hozható azzal a gondolattal is, hogy a metafizikai háttér biztosítása mintegy „rá van bízva” a nyelvi-tropológiai működésre. A „Kép a szó és test a kép” kijelentés mintha inkább már a költői kép (vagy mondjuk úgy, az alakzat; esetleg, tágabb értelemben véve: a metafora; vagy megint másképp, a századforduló-századelő terminusával értve: a szimbólum) egyik legfontosabb sajátosságára, az autonómiára, a fikció autonómiájára hívná fel a figyelmet. Babits második számú Vörösmarty-tanulmányában is hasonlót állít, amikor azt írja: „Amit a költő a képek nyelvén gondolt, azt ezerféleképpen lehet lefordítani a fogalmak nyelvére, s minden fordítás szükségképpen halavány és hűtlen. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a szimbólum csak valamely gondolat kifejezése: ellenkezőleg, a szimbólum az elsődleges lelki tény, és a gondolat csak gyenge kifejezése a szimbólumnak.”10 Az általunk vizsgált szövegben tett megállapítás, miszerint a képként, azaz a metaforaként, szimbólumként használt szó testiesedik, szinte fizikailag is létezővé válik, leginkább Ricceur híres metaforaelméletével cseng egybe. Aszerint ugyanis a metafora egyrészt egyfajta sztereoszkópikus látást érvényesít: egy dolog valamiként van, azaz, bár önmaga, úgy létezik, mintha azzal a bizonyos másik dologgal lenne azonos: ekképpen igazsága látszólag ugyan eltörli a lehetetlennek bizonyuló szó szerinti értelmezést, ám végül ellenállás közben enged is neki, és mint ilyen, a fikció által mintegy újra-leírja a világot.11 Szinte Ricceur álláspontja jelenik meg Babits Hadjárat a Semmibe című versének lezárásában is: az új látáson (a valaminek látáson) alapuló szókép teszi lehetővé a második referencia megszületését, s a világnak a diszkurzív leírásénál talán adekvátabb (mert a végesből a végtelen felé lépő) újraleírását: „... olyan dolgok vágya szólal, miket nem mondhatsz véges számú szóval, mert minden szó új korlátot teremt, a gondolat testének szabva formát s e korlátok közt kigyózik a rend
