Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Földes Györgyi: Istenek, óriások meg a világ - a lét szimbólumai a Theosophicus énekek, az Isten kezében, az Isten fogai közt és az Isten gyertyája című versekben
Földes Györgyi • Istenek, óriások meg a világ 67 előképe ennek a versnek, tekintve, hogy ugyanabban a hangulatban készült mind a kettő. Valóban így lehet, hiszen az emberi élet kiszolgáltatottsága, a vak erő kiváltotta rettenet adja a két szöveg alapérzését, noha - itt jegyeznénk meg már előre - a rémület, a kiszolgáltatottság érzése gyakorlatilag mind a négy szöveget áthatja: félelem a monumentalitástól, az Isten-test alatti Semmitől, a világot mozgató és az életet lassan pusztító monoton erőtől. Vagy ennél konkrétabban is: rettegés a kézből való semmibe hajíttatástól (Isten kezében, Isten gyertyája), illetve az élet elmorzsoltatásától az isteni marok vagy az isteni állkapocs által (Isten kezében, Isten fogai közt). (Mindazonáltal itt kell hozzátennünk, hogy a Theosophicus énekek ironikusabb hangúra vett első része némileg ellensúlyozza az Indus ennél egyértelműbben komor világát.) Az Isten fogai közt szövegében Babits egy egzisztenciális, mégis személyes hatókörű hasonlatból kiindulva megint csak eljut a szószerintiesítésig, továbbá eljut a generalizálásig, a lírai én beszédétől a többes szám első személyű általános létszimbólumig, harmadrészt pedig egyfajta fiktív vallásos kontextusig, vagyis ismét csak egy óriás Isten képéig. A prózavers első mondata ugyanis még lírai vallomáskezdetnek tűnhet: „Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint minden ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.” A második mondat az Isten kezébenhez hasonlóan egyfajta „szószerintiesítést” hajt végre: „És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak." Innen egy látszólagos tájleírás következik, a sziklás meredély és a nehéz, darabos, szintén csak ásványinak tűnő fogazott felhők deskripciója, illetve a lírai én e tájba vetettségének bemutatása. Majd ez a leíró rész újabb két hasonlathoz vezet: a felhők és a sziklák a továbbiakban szintén csak fogakhoz - az életet megszakítás nélkül őrlő isteni fogakhoz, mint a beszélő bizonytalanul felveti, talán Shiváéhoz - hasonlíttatnak. (A leírás megalapozta hasonlatok ekként argumentációként szerepelnek a fenti állítás, a kvázi-szószerintiesítés megerősítése érdekében.) A továbbiakban a lírai én e fogak általi marcangoltatása általánossá emelődik a vers által explicite megfogalmazott egzisztenciális és valószínűleg megint csak schopenhaueri ihletettségű problémafelvetésben: „Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok - akik közt örökké vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te is, vad és meleg élet, s csak a fogaid hidegek, óriás Őrölő?” A késői versek közé tartozó Isten gyertyája - mint Rónay György írja - a Keresztes Szent János-i todo y nada, „mindent vagy semmit” koncepcióját valósítja meg, hiszen itt az önmagát a gyertyával azonosító lírai beszélő - bár sorsának miértjét át nem láthatja - vállalja azt a kockázatot, hogy az őt még most a magasba tartó
