Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Földes Györgyi: Istenek, óriások meg a világ - a lét szimbólumai a Theosophicus énekek, az Isten kezében, az Isten fogai közt és az Isten gyertyája című versekben
66 Új Dunatáj • 2008. szeptember A fentieket még azzal is árnyalhatjuk, hogy az egyik legismertebb szimbólumszótár szerint azért létezik halvány különbség az archetipikus szimbólum és a mítosz között is, mely eltérés a dramatizálás fokában rejlik:8 „A mítoszok (...) az archetípusoknak, szkémáknak és szimbólumoknak vagy egységes kompozícióknak, eposzoknak, elbeszéléseknek, genezistörténeteknek, kozmogóniáknak, teogóniáknak, gigantomachiáknak a dramaturgiai áttételei.” Babits verseiben ez a dramatizálás nincs jelen, főként, mert cselekmény sincs, nem a müthosz (a költő által elképzelt müthosz) mint történet jelenítődik meg bennük. Sőt, ezek a versek még csak nem is kozmogóniák abban az értelemben, hogy utalnának a kozmosz megszületésének aktusára, inkább egyfajta állapotrögzítésre kerül sor bennük. Az Isten fogai köziben és az Isten gyertyájában az elvont létállapot megállapítása a primér, s onnan jutunk el a konkrétabb kép felé, a Theosophicus énekek második részében mintha a külső világ, a kozmosz leírása lenne a kiindulópont, az Isten kézében című versben pedig a sokszor nekirugaszkodó bevezetés mintegy egyre késlelteti, de közben többszörös kontextusba is helyezi a világleírást, tudatmegjelenítést és létállapot-rögzítést explicit módon egyszerre megvalósító - a képet elvontabb szövegrészekkel kommentáló - ide-oda ugráló, vibráló szöveget. (Ez utóbbi műben azért legalább kirajzolódik egy „középkormélyi theológ”, egy „bájos doktor” mindannyiunkéval azonosítható sorsa). A kettes számú Theosophicus ének, az Indus elsőre tehát a kozmográfia klaszszikus esetének tűnhet, az indiai és a kínai mitológia világleírását fejleszti tovább. E szövegben a világot tartó kozmikus méretű teknősbékát és elefántot egy „óriási isten arca”, ezen belül is a szemöldöke támasztja alá, s ennek folytonos mozgása adja a világ egyhangú, örök mozgásának’ ütemét, alatta már csak a semmi található. A kozmoszleírásból a lét szimbóluma lesz: a szemöldök állandó rángása kiváltotta erő a schopenhaueri vak, monoton akarat szimbóluma (mint tudjuk, maga Schopenhauer főművében több ízben hivatkozott a Védák könyvére, a Puránákra, stb.): „Tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, bizony / betegen fekszik a világ e vánkoson, / e kőkemény istenkoponya vánkosán / fekszik a vak világ betegen, ostobán, / és óriási keble lázasan piheg.” (Itt jegyeznénk meg, hogy az akarat örökkévalósága egyébként nem idő a hétköznapi értelemben, hiszen az, akárcsak a hétköznapi értelemben vett tér, a jelenségekhez köthető.) Az Isten kezében címűben már csak áttételesen beszélhetünk kozmoszleírásról, hiszen a szöveg a Prédikátor könyvében található (9:3) és eredetileg metaforikusán értendő intelmet („az igazak és a bölcsek és azoknak minden cselekedetei Isten kezében vannak”) veszi szó szerinti értelmében, ekképpen helyezi a földi világot az Úr ’testi kezére, végtelenné tárt tenyerére. Mindamellett, mint Rába György írja, a Szilasi-kötetpéldány lapszéli bejegyzéséből kiderül, az Indus egyfajta
