Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Földes Györgyi: Istenek, óriások meg a világ - a lét szimbólumai a Theosophicus énekek, az Isten kezében, az Isten fogai közt és az Isten gyertyája című versekben
Földes Györgyi • Istenek, óriások meg a világ 65 Miféle istenek ezek az óriások? Rába György valószínűleg jogosan feltételezi, hogy az Isten kezében alapvíziója az Isteni Színjátékból származtatható, ott ugyanis a görög mitológiából ismert Anteus gigász veszi tenyerére a narrátort és Vergiliust, hogy aztán a pokol legmélyére helyezze őket (jellemző, hogy Babits A pokol XXXI. énekének címét I giganti intorno al pozzo, a „Gigászok a kút körül” helyett Az óriás kezében-nek fordítja).4 Mindazonáltal az óriás motívuma több versben, és ettől különböző kontextusokban is megjelenik - az általunk elemzetteken kívül például Az óriások költögetése című versben is, noha ott nem egy Istennel vagy az Istennel azonosítva -, ezért a dantei hatásnál átfogóbb okokra kell visszavezetnünk gyakori szerepeltetését. Maga Babits szerint - aki a képzelet, s ezen belül is főként a gyermeki fantázia teremtményeiről A hazugságok paradicsoma című esszében ír - az óriás egy belső érzelem objektivizációjaként létező fantáziakép. (S mint ilyen, tehetjük még hozzá, megfeleltethető Austin szimbólumfogalmával, illetve az e terminus alapjául szolgáló T. S. Eliot-i objective correlative-vú is). Az ilyen képek, hangsúlyozza még a költő, nem külső valóságelemek kombinációjából, hanem önálló teremtésből születnek, kitalálásukkal valami fundamentálisan új jön létre a világban. „Az óriásokat a vágy teremti, s nem a gépies auxészisz; az óriás nem egyszerűen: megnövesztett ember, hanem valami, ami az embertől éppoly lényegesen különbözik, mint a beteljesedés a hiánytól.”5 Az óriás önmagában véve Babits elképzelése szerint tehát egyfajta személyes szimbólum lehetne (Az óriások költögetésében talán egyértelműen ilyesmiről lehet szó), bár persze az egyéni lelki életnek is vannak kollektív aspektusai. Mint Eliade megjegyzi, a szimbolikus gondolkodás - amely, mint a kollektív tudatalatti terméke megelőzi a nyelvet és a diszkurzív gondolkodást, s arra szolgál, hogy leleplezzük a lét titkos modalitásait - elvileg nem a költő vagy a mítoszszakértők privilégiuma, s valakinek nem kell feltétlenül ismernie a mitológiát ahhoz, hogy a legnagyobb mítoszok valamelyikének megélője legyen.6 Persze Babits költő, márpedig a költői tehetség megteremtette egyéni mitológia ennél speciálisabbnak tekinthető. Erről amúgy úgyszintén nyilatkozik a szerző: egy 1909-es kritikájában Adyét említi, akinek szimbólumaiban (a jó Csönd-hercegben, a Nagy Pénztárnokban, az ős Kajánban stb.) éppúgy megvan egyfajta spontán, őszinte őserő, és éppúgy egyfajta önálló létezésre tesznek szert, mint az a legrégibb mitológiák képeire jellemző.7 Az autentikus mítoszszereplőket (ti. a különböző népek mítoszainak szereplőit) pedig Jung és Eliade elméleteit követve már egyértelműen a kollektív tudatalatti kivetüléseinek, archetipikus szimbólumoknak mondhatjuk. Látni fogjuk, az általunk jelenleg tárgyalt költői alkotásokban, azaz Babits „óriás Isten”-verseiben olyan kvázi-mitológiai óriások és istenek szerepelnek, akik a fenti kategóriák valamiféle elegyítésének tekinthetők.
