Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Angyalosi Gergely: Szárnyaska szamár az őszi kertben (József Attila Babits-képéről)
Angyalosi Gergely • Szárnyaska szamár az őszi kertben 21 amelynek az érzésmódja és eszmevilága különbözik a kor megszokott és ismert érzésmódjától és eszmevilágától. Mallarméval teljesen egybehangzóan állítja, hogy az igazi költő „mindig ellenzék”, noha nem politikai értelemben az.5 A nagy többség ideáljának ellentéte ő, ezért nem lehet híve a demokratikus vagy szocialisztikus eszméknek sem. A konzervativizmus esetleges látszata ellenére, fűzi tovább, a nagy költő mindig forradalmár, mert valami radikálisan újat teremt. Innen érthető Május 23. Rákospalotán című versének (1912) a forradalommal nem rokonszenvező, azt morális tisztulásként mégis igenlő versének „meglepő” radikalizmusa. Olyan elitizmusról van szó Babits esetében, amely nem jellemezhető reakciós apolitikusságként, még abban az értelemben sem, ahogy a fiatal Thomas Mann írt erről. A politikát a morál magasabb szempontjai szerint ítéli meg, s ha a politikai célok egybeesnek az erkölcs követelményeivel, nem riad vissza a politizálástól sem. Mallarmétól megkülönbözteti viszont a múlt, a nemzeti hagyomány fontosságának hangsúlyozása. A megújító, a babitsi értelemben „forradalmi” gesztus önnön létfeltételeiről gondoskodik a tradíciók ápolásával. Anélkül, hogy belebonyolódnánk az első világháborúval kapcsolatos állásfoglalásainak elemzésébe, a nemzeti hagyományokról alkotott felfogásával kapcsolatban utalnunk kell egy fontos összefüggésre. A Húsvét előtte 1 egy esztendőben írt Leibniz mint hazafi című tanulmány egyértelműen a nacionalizmust jelöli meg a világháború okaként. „Korlátolt és ösztönies” nemzeti szellemként választja el az igazi hazafiságtól, melynek végső célja a nemzetek „szent Egyesülése és Egyetértése”6. A nemzetek feletti értékek keresése során neveltetéséből adódóan egészen természetesen nyúl vissza a katolicizmushoz, mint a nemzetköziség eszméjének évezredes múltra visszatekintő letéteményeséhez. Az egyházatyák közül Szent Ágoston foglalkoztatja leginkább, sokak szerint életműve e részének csúcsteljesítménye a hippói püspökről írott tanulmánya. Ebben húszas-harmincas évekbeli költészetének nagy témáit előlegzi meg metsző élességgel: a test és a lélek küzdelmét, az akaratszabadság és az elrendelés problémáját, az eredendő bűnnel kapcsolatos dilemmákat. Elismeri, hogy ez utóbbi „monstruózus dogma”, ám éppen a saját korára, a dúló háborúra tekintve tartja érvényesnek. „Ma az egész emberiség rémes élménye lett Ágoston életének és filozófiájának centrális élménye: a video meliora, a »jót helyeslem, a rosszat követem«.” „Az akarat romlott, az egész világ ártatlanul vétkezik és szenved.”7 E sorok arról tanúskodnak, hogy ifjúkora két nagy iránymutatóját, Schopenhauert és Nietzschét Ágoston felől értelmezi újra. „A világ tehát, amint megjelenik, kegyetlen és gépszerű okozati láncolata a logika nélkül adott tényeknek, s igazságosságot éppoly kevéssé találhatunk benne, mint szabadságot, ami az igazságosság feltétele.” Innen érthető
