Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Angyalosi Gergely: Szárnyaska szamár az őszi kertben (József Attila Babits-képéről)
20 Új Dunatáj • 2008. szeptember marad világképének, ha módosul is az évtizedek során. Fontos megértenünk ezt a fogalmat, mert eltagadása éppoly torzítólag hatna a Babitsról alkotott képre, mint félreértelmezése. Rába György meggyőzően érvelt Mallarmé és Babits nyelvszemléletének rokonsága mellett. Mindkettejük költészetének alaptörekvése, mondja, „a nyelv leleplező-fölfedő rendeltetésének művészi elmélyítése”3. Jobbára aligha lehet szó közvetlen hatásról, hiszen 1905 körül, amikor az első adatunk van arról, hogy Babits tudott Mallarméról, még csak a francia költő verseivel találkozhatott. A Mallarmé esztétikai programját tartalmazó cikkek, s főként a levelezés ekkor még nem voltak ismertek. Alkati hasonlóságról beszélhetünk tehát, a haladás pozitivista vagy szociáldarwinista eszméjének elutasításáról és a tömegek uralmának tekintett demokrácia elvetéséről, legalábbis a művészet és a kultúra területén. Mallarmé 1862-es Művészi eretnekségek - művészet mindenkinek című rövid cikkében már olyan állításokat tesz, amelyekkel az ifjú Babits minden bizonnyal egyetértett volna.4 Mallarmé úgy látta, hogy a könyvnyomtatás, az olcsó és a könnyen hozzáférhető könyv aláásta a „legnagyobb művészet”, vagyis a költészet értékét. (A sors iróniája, hogy József Attila gúnyverse majd Babits új kötetének alacsony árát is felemlíti rosszallóan: „.. .Olcsón adódott el, hiszen szerény, akár a kórság.”) A tömegkultúra alacsonyabb szintű kultúrát jelent, s ezt a tendenciát erősíti az a „hallatlan és hóbortos eszme”, hogy az irodalmat oktatni kell. Ezért a lírát ismét kevesek számára megközelíthető, magas misztériummá kell tenni. Ez természetesen arisztokratikus felfogás, amely azonban a „szimbolizmus pápájánál” nem az egyszerű emberek megvetésével egyenértékű. A művész, írja, „nem azt a szintet jelenti, amely alatt csúszikmászik a többi ember; a tömeg a szint és ő szárnyal fölötte”. Az ember mint citoyen lehet demokrata, a művész azonban megkettőzi önmagát és arisztokrata kell, hogy maradjon. Babits pontosan ezt a gondolatmenetet követi, mikor az In Horatiumot, első kötete első versét az odi profanum vulgus fordításával kezdi. Nem az átlagember megvetése nyilvánul meg ebben; azt a művészt veti meg, aki Horatiushoz hasonlóan megelégszik az átlagember világával, az „arany középszerrel”. A tömegben viszont, amely a magas művészet bírájává tolja fel magát, kétségkívül ellenséget lát. Ebben az értelemben dicsőíti a bűnt is egyik ódájában. A bűn: az újat akarás, amely csak azért minősül bűnnek, mert az örök középszert képviselő tömeg annak tartja. Babits kultúrafelfogására később is jellemző marad, hogy a kultúrateremtést egy kiváltságos réteg, de főleg egyes kiemelkedő személyiségek privilégiumának tartja. E kiváltság megvonása szerinte magát a kultúrát sodorja veszélybe. Irodalom és társadalom című esszéjében (1912) nem titkolja, hogy azt a művészetet tartja magasabbrendűnek, amely nemcsak azt fejezi ki, „amit mindenki érez”, hanem
