Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Patonai Ágnes: Nascuntur poetae, fiunt oratores
88 Új Dunatáj • 2007. március az előadásmód technikája is egészen sablonos”, ez utóbbi példájaként az elbeszélések expozíciójában található kérdő felkiáltások szerepelnek.73 Ezt Zsigmond Ferenc a francia-imádattal magyarázza, de értelmezhetjük a figyelem, a részvét felkeltésének jól begyakorolt eszközeként is. A kérdés alakzatai közül a subiectiót is használja Jókai (a példában reduplicatio is erősíti a hatást): „Kinek nem volt volna halottja már? Ki ne érzette volna azt a fojtó keservet, melyet a behunyt szemű kedves halott tekintete okoz? Ugye minő jól esik olyankor a vigasztaló szó? Milyen megnyugtató bízhatni az idő orvosló kezében, s enyhülést várhatni a jövendőtől?” Az olyan hangzatos mondatok, mint „De ez már nem verte a lelkét... Nem... ez már lángkorbáccsal csapott szíve idegeire! A világ egyet fordult vele... egyet fordult agyában minden gondolat (...)” tekinthetők a „nagyképű beszédmód” termékeinek, de megírásukhoz egy könnyen megtanulható alakzat szolgál kiinduló pontként: a correctio, vagyis egy saját kijelentés javítása, a megelőző kifejezés elutasítása és másik, erősebbel való pótlása. A különböző karakterek ábrázolása, például a fukaré, az előgyakorlatok részét képezik.74 A fukar Gáspár pedig pénzeihez szabályos szónoklatokat intéz. A retorikai elemzés szempontjából rendkívül tanulságos, hogy a szakirodalomban például a körmondatok megítélése is ellentmondásokhoz vezet. Sőtér István és Nagy Miklós a francia romantikához kapcsolja a „vagdalt stílusosai együtt, Beöthy Zsolt ellenben az angol írásmódhoz tartozónak véli.75 A Jókai-művekkel kapcsolatban a szakirodalom leginkább csak a hyperbolét emlegeti, holott a szerző nagyon sok más alakzatot is felhasznál. A hyperbole pedig nem csak a patetikus túlzást jelenti. Mivel eredendően a valódi nagyság kiemelésére szolgál,76 az irodalmiasság, (illetve ez esetben a retorikusság) paródiáját erősíti a használata az olyan szövegrészekben, mint mikor például a farkasok által megtámadott cigány zenélni (dudálni) kezd: „A farkasok, mintha mindenkinek a fülébe külön-külön tüzes taplókat raktak volna, elkezdtek iramodni, s szaladásuk közben oly jajgatásnak és ordításnak mentek végére, mintha éppen egy németszínházi operából szabadultak volna ki. Orpheus óta nem cselekedett ily csodát a vadállatokkal a művészet hatalma.” A következő mondatokban található idézetek az ecthlipsis és az aphaeresis alakzatának hasznosításán alapulnak: „kit még subscriptus diák korában ’amicének’ titulált a series-olvasó jurátus diák”, „Cigányunk szép szemérmesen félreáll, süvegét lehúzza, s „-esés jó napot mond fennhangon az uraknak, magában egy »álljon meg a szemetek«-et toldván hozzá”. Az ismétlésnek számtalan formája fordul elő a szövegben, például a geminatio: Bocsáss, bocsáss - esenge szívreható hangon a szegény leány. - Üdvedre kérlek, bocsáss!”, vagy a reduplicatio: „Sors üldöz, emberek üldöznek engem; megátkozott engem anyám, mikor szült, megátkozott az isten, mikor az életet adta”, és a fokozódó,
