Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Gesztesi Enikő: A görög történetírás fejlődése Akusilaostól Hekataioson át Hérodotosig
56 Új Dunatáj • 2007. március illő stílust, továbbá az ión dialektust használják, amit majd Hérodotos emel magas színvonalra. A szóválasztás tekintetében is ugyanarra törekedtek, ti. az egyszerű és mesterkéletlen kifejezésre, a szóképeket mint fűszert használták. A stílus- és gondolatalakzatokat, stíluserényeket illetően általában szintén nem tértek el a mindenki által használt, érthető és megszokott dialektustól. A járulékos stíluserények közül a szerző szerint nem mindegyik van meg náluk, és nem is következetesen, hanem csak imitt-amott. Ilyenek a fenség, a nyelvi szépség, az ünnepélyesség és a nagyszerűség. Dionysios Halikarnasseus szerint viszont Hérodotosig hiányzik belőlük a feszültség, a magvasság, a gondolatot ébresztő szenvedély, továbbá az izmos és céltudatos szellemiség, amelyből az un. szónoki erő fakad. Véleménye szerint munkáikban van valamiféle báj, egyesekben több, másokban kevesebb, ezért maradhattak fenn az írásaik. A logographus szó görög eredetű. A kifejezés két görög szó, a logos és a graphó összetételéből származik. A grapho annyit jelent, mint „írok”, a logos szó a görög nyelv történetében mindvégig élő, gyakran és tág jelentéskörben használt kifejezés, az ókori görög grammatikában, rétorikában, logikában, filozófiában és teológiában azonban sajátos értelmet nyert, szakkifejezéssé vált.4 A Kr.e. V. századi nyelvhasználatban a logographus5 szónak már egyértelműen pejoratív jelentése lett: a pénzért vád- és védőbeszédek írását vállaló, rétorikai képzettséggel rendelkező literátorokat nevezték így. Jogi írók tehát, akik pereskedő feleknek bírósági beszédeket fogalmaztak meg, amelyeket azok maguk adták elő. Művészetük abban állt, hogy megértsék az illető ügyfél lényét, akinek a beszédet írják, és a szónoklatot formailag és tartalmi szempontból ennek megfelelően alakítsák. Ez valamennyi nyelvi eszköz tökéletes ismeretét feltételezte. Tevékenységük üzletszerűsége miatt azonban csak kevés tekintélyt szereztek maguknak hazájukban. Azonban pozitív példaként kell említeni Lysiast és Démosthenést, akik ugyan logographusok voltak, illetve azok is voltak, mégis művészi színvonalon dolgoztak. Olyan beszédeket írtak, amelyeknek nemcsak tatalma, hanem érvelési módja és hangneme is megfelelt az előadó helyzetének és egyéniségének. Az epikus hagyományt folytatták a VI. században a logographusok, akik az ión görög városokban éltek. Az egész világra kiterjedő kereskedelmi tevékenység, a távoli utazások, valamint az idegen népekkel, országokkal és kultúrákkal való ismerkedés az ismeretlen dolgok megvizsgálására és kutatásra (historié) ösztönözte az iónokat. Bár a logographusoknál az így szerzett értesülések bősége következtében a történelmi, földrajzi, néprajzi érdekességek és a legendás elemek még nem váltak el egymástól, mégis az a törekvés, hogy az eseményeket és tapasztaltakat írásba foglalják, és ezzel a múltra vonatkozó tudást biztosítsák, az irodalomtörténet következő korszakában
