Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Gajdó Ágnes: „Poincaré legelső öngyújtójának tűzköve” avagy a barkochbatörténet
34 Új Dunatáj • 2007. március József Attila különösen szeretett játszani - sőt, a mérhetetlen játékszenvedély sem túlzó kifejezés erről vall versei mellett a Szerkesztői üzenet címen ismertté vált gondolatsorban: „Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől.”19 Tudjuk, a költő szenvedélyes sakkjátékos volt, Nagy Lajossal gyakran ültek a tábla mellett a Japán kávéházban. De szíwel-lélekkel vett részt például szonettjátékban, ezt bizonyítják az Illyés Gyulával közösen írt Cézár Galliában, Reggeli ájtatosság, Egy Modiano-cigarettapapír elszakadt és a Másodfokú függvények egyenletei című, 1928-ban keletkezett versek. Játékból, azaz fogadásból keletkezett az Osztás után című szonett is, amely a Színházi Élet 1935. április 21-27-i számának bridzs-rovatában jelent meg névtelenül, a következő rovatvezetői magyarázattal: „Egy kávéházban összeakadtam rég nem látott kedves barátommal, az egyik kitűnő költővel... (...) Fogadást ajánlott, hogy tíz perc alatt bármely témakörből egy szonettet ír, melyben a végzet hatalmát fejezi ki.”20 Kosztolányi novellájában a koplalástól sápadt költő szinte felélénkül a játék hevében, tárgyilagosan közli a tényeket, a barkochba szigorú szabályai szerint csak igennel és nemmel felelve. A szavak és a játék erejébe vetett hit lehet az az erő, amely a tragédiát is megszelídíti és elviselhetővé teszi. Jancsi János a játék során kicsit elfeledkezett bajáról, és hasonlóképpen lehetett a valóságban is. Amíg Judit a kórházban feküdt, József Attila járhatott barátjánál, Németh Andornál és a kávéházban is. Németh Andor 1942-ben megjelent József Attila című könyvében úgy meséli, hogy a barkochba kérdezője felesége, Szegő Júlia volt: A rákövetkező nap déltájban megjelent a Jókai téren. Komoran, sötéten, mint az éjszaka.- Mi történt - kérdeztem tőle- Judit megmérgezte magát.- Szörnyű... Miért?- Megtalálta a verset, amit Lillafüreden írtam az utolsó éjszaka. Az ünneplőm belső zsebében volt Mikor levetkőztem, a szék támlájára terítettem és benne felejtettem az írásomat. Reggel, mielőtt kikefélte, megnézte, nem hagytam-e valamit a zsebeimben. Így került a kezébe.- S most mi van vele?- Kórházba vitték. Onnan jövök.- Mit mondanak?- Még nem tudják. Talán fölépül, talán belehal. Hallgattunk. Majd újra Attila, de más hangon:
