Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Angyalosi Gergely: Illyés és Giono (tanulmány)
96 Üj DUNATÁJ • 2007. DECEMBER Angyalosi Gergely ILLYÉS ÉSGIONO Az Illyés-életműről szóló szakirodalomban sok évtizede közhelyként tér vissza az a megállapítás, hogy Jean Giono írásművészete, legalábbis egy meghatározott időszakban, igen fontos lehetett magyar pályatársa számára. Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy 1939 és 1944 között nem kevesebb, mint öt regényét tolmácsolta - talán egyetlen más szerzőtől sem fordított ennyit. A következőkről van szó (a magyar megjelenések sorrendjében): Zeng a világ (1939); Valaki a hegyekből (1940); Örömmel élni (1941); Sarjú (1943); Magasban (1944). Nem vitathatjuk Szegedy-Maszák Mihály kommentárját sem, mely szerint „Illyés nyilvánvalóan kereste a népi mozgalom megfelelőjét a francia irodalomban. Ezért fordította Eugéne Dabit és Jean Giono műveit, sőt, még Jammes költészetében is a rokon vonásokat próbálta kiemelni.” Ugyanebben az - Illyés francia irodalmi tájékozódását tárgyaló - tanulmányban olvashatjuk, hogy „politikai elfogultságok” is szerepet játszottak abban, hogy a prózaírók közül Dabit, Giono és Duhamel prózáját fordította, „s nem például Céline műveit, amelyek jelen távlatból jelentősebbnek látszanak”.1 Sajnos, az irodalomtörténész adós marad annak kifejtésével, hogy pontosan miféle politikai elfogultságokra gondol. (Mindössze arra céloz, hogy Céline jóval kritikusabb volt a szovjet rezsimmel szemben, mint Illyés, márpedig ez a mi jelenlegi kérdésünk, a Gionohoz való viszony szempontjából vajmi keveset mond.) A három egymás mellé helyezett név sem segít, hiszen nehéz eltérőbb írói alkatokat találni, nem is beszélve politikai nézeteik alakulásáról. Dabit és Giono ugyan kapcsolatba hozhatók azon az alapon, hogy pályakezdésükkor felkeltették annak a Gide-nek a figyelmét, akinek a véleménye meghatározó volt Illyés számára. Dabit-nak viszont se a faluhoz, sem a paraszti életformához nem volt köze, mint ahogyan Duhamelnek sem a maga polgári humanizmusával. Továbbra is kérdés marad tehát, hogy mi az, ami arra késztette Illyést, hogy ilyen sok időt töltsön el Giono társaságában? Azért sem egyszerű erre válaszolni, mert amilyen sokat fordított a provence-i mítoszteremtőtői, olyan keveset írt róla. A leghosszabb terjedelemben első fordításának, a Zeng a világnak az előszavában foglalkozott vele, amely azután némi változtatásokkal megjelent a Nyugat 1939/11-es számában. (Ezt a szöveget jelentőségére való tekintettel közelebbről is megvizsgálom majd.) Nem említi azonban név szerint a Csizma az asztalonbun (1941), sőt a Nyugat 1941/ 8-as számában nyugtalan meglepődéssel reagál arra a feltevésre, hogy e munkája „eszmemenetének” köze lehet Giono Lettre aux pays ans-jához. (Erre is visszatérnék a későbbiekben.) A világháború utáni Illyés-művekben Giononak semmiféle nyomát
