Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Angyalosi Gergely: Illyés és Giono (tanulmány)
Angyalosi Gergely • Tanulmány 97 nem találtam, még azokban sem, amelyekben legalább az említése szinte magától értetődő lett volna. (Gondolok itt a Franciaországi változatokra 1946-ból, vagy még inkább az Egy falu Dél-Franciaországban című jegyzetre 1947-ből.) Egy további, kissé földhözragadt feltételezésen is túl kell jutnunk, nevezetesen az anyagi szempontok számbavételén. Illyés akkor kezdi el fordítani Gionot, amikor ez utóbbinak már kultusza van kialakulóban Franciaországban és Európa-szerte is a legnagyobb kortárs írók között kezdik emlegetni. (Ezt feltételezhetően pacifizmusa nyilvános vállalásának, az 1934-es nyílt levélben közreadott Je nepeuxpás oublier című „Refus dobéissance”-nak, vagyis a katonai szolgálat megtagadásának, majd 1939-ben az ugyanezért vállalt börtönbüntetésnek köszönhette - valamelyest.) A Révai kiadó azonnal a Világsikerek sorozatban ad helyet a fordításnak, s feltehetően az olvasói érdeklődés miatt kérik fel Illyést Giono Un de Beaumugnes (Valaki a hegyekből) című, 1929-ben, tehát korábban íródott kisregényének fordítására. Ezt követi az 1935-ös Que ma joie demeure, amely az Örömmel élni címet kapja. Ezután a fordító mintegy visszafordul az életműben, hogy napvilágra segítse magyarul a Valaki a hegyekből két párdarabját, a Sarját (Regain, 1930) és végül az első sikeres regényt, a Gide által nagyra tartott Magasbant (Collíné, 1928), tehát az egész Pun-trilógiát. Egyszóval, feltételezhető az is, hogy Illyésnek egyszerűen szüksége volt a fordítói honoráriumokra, túl azon, hogy nyilvánvalóan megragadta a „manosque-i Theokritosz” által teremtett írói világ. Ha a magyar Giono nem lett volna sikeres a háború éveiben, Illyés talán nem szentelt volna ennyi energiát erre a fordítói munkára. Nem ismerem ugyan a Révai kiadó korabeli eladási statisztikáit, de megkockáztatom a feltételezést, hogy a művelt olvasóközönség szívesen fogadta nálunk ezt az írót, mégpedig részben hasonló okokból, mint hazájában. A megszállás alatt, mondta nemrég egy francia ismerősöm, a Giono név sokak számára magát a paraszti létben gyökerező, megrendíthetetlen és elrabolhatatlan Franciaországot jelentette. A földhöz való ragaszkodást, amely olyan erőket képes mozgósítani, amelyek hosszú távon diadalmaskodnak majd a politikai megalázottság felett. Nem kell bizonygatnunk, hogy a legyőzhetetlen paraszti életerő, mint tematika mennyire ismerős volt nálunk (elegendő arra utalni, hogy Giono stílusa, a szerintem kétségbevonhatatlan minőségi különbség ellenére, mutat hasonló - leginkább szürrealisztikus - vonásokat Szabó Dezsőével). Úgyszintén nem lehetett idegen az a magatartás, amely azon alapult, hogy a megoldhatatlannak látszó egyetemes vagy akár csak országos problémahalmazok bogozása helyett egy vidék, ahogy ma mondjuk és már akkor is mondták, egy régió gondjainak számbavételévelére kell vállalkozni. így jártak el a falukutatók, vagy éppen maga Illyés a Pusztulásban. Giono tehát egyszerre kínálta magyar olvasójának
