Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Tétényi Csaba: Taps
16 Új Dunatáj • 2007. március Tétényi Csaba TAPS Megállók a bejárat előtt, és azon agyalok, kell-e ez nekem. Úgy emlékszem, közel tíz éve nem láttam Vargát élőben játszani. Attól tartok, csalódni fogok, hiányozni fog az a valami. De lehet, hogy inkább attól félek, belőlem fog hiányozni. A plakátra meredek, ötödször olvasom végig betűről betűre. Még nem jártam itt. Mostanában nem járok ilyen helyekre, elszoktam tőlük. A cd-k nyújtotta biztonságban élek. Akkoriban ahányszor csak tehettem, meghallgattam Vargáékat, tudtam, mit csináltak másképp, mint addig, mire éreztek rá, mire nem, még azt is, hogy vannak éppen. Most olyan vagyok, mint aki egy régi szerető ablaka előtt áll, de már a nő arcát sem tudja felidézni. Kis társaság húz el mellettem, utánuk lépek, a takarásukban bemegyek én is. Bent egy koboldarcú lány ül egy kis asztal mögött, üdvözöl, és közli, hogy a jegy nyolcszáz. Fizetek, kapok egy keskeny papírcsíkot, zsebre vágom. Továbbmegyek a zsivaj irányába. A terem ajtajában megtorpanok. Elég sokan vannak, pedig még fél óra a kezdésig, persze, csak elméletben annyi, lesz az egy óra is. Elég nagy helyiség, balra hosszú pult, mindenfelé székek és kis, kerek asztalok teljes összevisszaságban. A színpad egy sarokban, jobbra, elég szűkösnek tűnik, a pianínó, a lefektetett nagybőgő meg Varga ketyeréi együtt olyanok, mint egy lomtalanítás. A dobcucc még sehol. Már alig van ülőhely, megállók egy oszlopnál, nekidőlök. Végignézek a közönségen. Nem látok ismerőst, aminek tulajdonképpen örülök. Csupa fiatal, gondolom, egyikük sem volt ott tíz évvel ezelőtt. Nagy a hangzavar. Mindenki egyre hangosabban beszél, hogy érthető legyen a zsivajban. Elnézek a büfé felé. Innom kéne valamit. Egy dzsesszkoncerthez hozzátartozik a pohár ital. Mégsem tudom rávenni magam, hogy elinduljak. Riaszt a sorban állók tömege. Utálom az ilyen büféket, ahol sem a vendégek, sem a pultosok nem tudják és nem is akarják követni, hogy ki ki után következik. Elhatározom, hogy csak egyszer állok sorba. Ellököm magam az oszloptól. Kikerülök egy asztalt. Megpillantom Vargát, a pult végén könyököl, szinte ráborul, dohányzik, előtte egy üveg sör. Valaki áll mellette és beszél hozzá, ő meg úgy hallgatja, mintha erőlködne, hogy el ne aludjon. Hosszú végtagjaival olyan, mint egy bábu, amit csak úgy odatámasztottak. Most felnéz, odaköszön valakinek. Ez Béla, a dobos, hozza a cuccot. Akkor még van idő, meglesz a kötelező késés. Már most türelmetlen vagyok. Mintha egy ragacsos, mócsingos közegben állnék, sor nincs, így értelemszerűen nem is halad, centinként furakodom közelebb, és várom, mikor kaphatom el az egyik lány pillantását. Nem lesz könnyű, mind a három unottan, szinte sértődötten teszi a
