Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Tétényi Csaba: Taps
Tétényi Csaba • Taps 17 dolgát. Egy üveg bort fogok kérni, gondolom, meg egy rövidet. Kedvem lenne felüvölteni, hogy gyerünk már. De még inkább elmenni a fenébe. Nem tudom, mitől vagyok ideges, talán az alkoholtól való távolságtól, de az is lehet, hogy a gondolattól, hogy még egy óráig nem fog történni semmi, aztán meg valószínűleg csak egyszerűen csalódni fogok. Sőt, az is elképzelhető, hogy szimplán kibaszott idióta vagyok, és nem csak azért, mert idejöttem. Elég. Inkább nézem a pultoslányokat. Az egyik szőke, alacsony, ezt a fajtát szokták kicsinek hívni, engem nem érdekel túlzottan. A másik már inkább, hosszú barna haja van, középmagas, formás, van melle. Az arcát nem látom jól, árnyékban van, mert a hűtők belső világítása előtt áll. Keresem a pillantását, azaz belebámulok a sötétbe. Tudom, hogy másképp nem kerülök sorra. Közben figyelem a mozgását, mint egy erotikus árnyjátékot, persze, nem izgat fel. Most mintha rám nézne. Nem szólít meg, csak vár. Egy üveg bort kérek, mondom gyorsan, vörös és száraz, természetesen, és érzem, ahogy előrehajolok, teljesen feleslegesen nyomatékosítva, hogy én vagyok az, aki rendelek, meg egy Unicumot, legyen kettő, teszem hozzá. Meg kell ágyazni a műélvezetnek, gondolom gúnyosan. Nem válaszol, csak elfordul, kinyitja a hűtőt, kiveszi a gömbölyű üveget, tölt. A poharak, persze, nem jegesek, mindegy. Elém teszi őket. Leemel a polcról egy üveg bort, egy műanyag pohárral együtt azt is a pultra helyezi, és közli az összeget. A hangja közönséges, és nem értem, mi a fenéért, de úgy érzem, ellentmond látszólagos nőiességének. Várok. Kinyitnád, kérdezem végre, és belebámulok a szabályos, unott arcába. Ja, mondja szórakozottan, fogja az üveget, és keresni kezdi a dugóhúzót. A zsivajban nem hallom, de úgy tűnik, káromkodik, mert nem találja. Kiábrándító vagy, édesem, gondolom, bár nem kellene, és felhajtom az egyik Unicumot. Kiráz a hideg. A lány épp kihúzza a dugót. Leszámolom a pénzt, ő beleteszi egy dobozba, és elfordul. Felkapom az üveget és a poharakat, visszaindulok. Mintha egy kocsmában lennék. Dumálnak, isznak mindenütt, várakozásnak a legkisebb jelét sem észlelem. Varga is csak egy a vendégek közül. Villanás, balra nézek, két lány meg egy fiú egymást fényképezik. Megpillantok egy apró asztalt két székkel, arrafelé veszem az irányt. Senki sem előz meg, leteszem az italokat, leülök. Még hamutartó is van, hihetetlen. Asztal, szék, egy üveg, egy nagyobb meg egy kisebb pohár, hamutartó, micsoda minimálluxus. Úgy gyűjtöttem be az elemeket, mint egy hörcsög, gondolom. Mindent, ami kétórányi kényelemhez kell. Töltök, iszom. A bor nem elég hűvös, mindegy. Előveszem a cigit, rágyújtok. Elnézek Varga felé. Nem emlékszem, hogy régebben láttam volna dohányozni. Egyébként tök ugyanolyan, mint tizennégy éve volt, amikor először találkoztam vele. Egy kis klubban játszott, hetente egyszer, harmadennyi ember előtt. Pedig itt sem leszünk többen száznál. Felhajtom
